Élmények, tanulságok és tanácsok - Éjszaka a sztrádán

 

Éjszaka a sztrádán

Rögtön az elején szeretném kifogni a szelet azoknak a vitorlájából, akik nekem esnek, hogy nem kellett volna útnak indulni, hiszen a médiában előre szóltak, hogy gond van. Igen, ez így van, nem hallgattam az intelemre. Részben azért, mert nagyon szerettünk volna elutazni Ausztriába a hosszú hétvégére (13 főre volt befizetve a szállás), részben pedig azért, mert máskor is hallottunk már olyat, hogy nem tanácsos útnak indulni, de én eddig soha nem akadtam el, maximum több ideig tartott az út. Nekem nem jött át, hogy ez ennyire komoly veszély. Belátom, felelőtlen voltam. De nyilván a hatóságoknak se jött át, mert teljesen felkészületlenül érte őket.
Ugyanakkor az elakadt járművek túlnyomó többsége – amennyire én meg tudtam ítélni a látottak és a beszélgetések alapján – nem a hozzám hasonló kalandvágyókból állt, hanem kamionosokból, külföldiekből, munkába igyekvőkből vagy épp munkából hazatérőkből. A külső (vagyis a leállósávot is beleszámítva középső) sávban végig kamionok álltak, de jutott belőlük a belső sávba is. Az előttem levő két autó külföldi tranzitutas volt, akik annyit se tudtak, hogy mi történik, mint mi. A mögöttem levő két autó sofőrje munkából hazatérő volt. Így bár lehet szidni a hosszú hétvégre felelőtlenül indulókat, de a legtöbben nem jó dolgukban utaztak épp arra.
Budapestről csütörtök délután fél 4-kor indultunk és az M1-en a 70-75 km környékén állt le a sor úgy délután 5 magasságában. Beállt mindkét sáv, aztán a sofőrtársak szép lassan feltöltötték a leállósávot is. Néhányuk ott helyből elakadt a hóban, úgyhogy az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy minket se hókotró, se mentő, se rendőrautó nem fog egykönnyen megközelíteni, hacsak a másik iránynak feltartott sávokban nem.
Ahogy egyre többen húzódtak le a leállósávba, a belső sáv szellősebb lett, így 2-3 óránként előrébb tudtunk gurulni néhány métert, aminek örültünk, mert így változott a „táj”, legalább egy másik kamion oldalát nézegethettük.
Az első néhány órában kedélyes hangulat volt, akkor még mindenki bizakodott, hogy ez csak egy átmeneti várakozás, aztán majd csak megindul a sor. Amikor egyre sötétebb és hidegebb lett és információnak meg segítségnek nyoma se, akkor többen megpróbáltak aludni. Az internetes fő hírportálokról csak annyit tudtunk meg, hol vannak elakadások, de arról, hogy mikorra várható a mentés, sehol nem tudtunk tájékozódni. Végighallgattunk több rádióadót, de azokon is csak általánosságokról volt szó.
A 112-t többszöri próbálkozásra se értük el, a 107-et sokadszorra végül igen. Itt elmondták, hogy „dolgoznak a mentésen”, és hogy valószínűleg még az este folyamán megoldják. Azt hogy mikor és milyen formában, nem tudták. Javasoltam a kordonátvágást, hiszen a másik irányban zavartalanul haladt a gyér forgalom, megoldható lett volna, hogy egy sávon ott visszaforduljon, aki akar. A rendőrség válasza az volt, hogy a kordonátvágás nem az ő dolguk, hanem az autópálya-felügyeleté, de az ő telefonszámuk sem válaszolt.
Mi a többiekhez képest igen szerencsések voltunk: tele volt az üzemanyagtartály, így járathattuk a motort, hogy fűtsünk, épp az elakadás előtt vacsoráztunk, így nem voltunk éhesek, volt nálunk édesség és víz, és rengeteg meleg ruha, hiszen síelni készültünk. Felvettük a sínadrágot, síkesztyűt, meleg zoknikat, összes pulóvert, füles sapkát, hótaposó bundás bakancsot, és még egy takaró is volt az autóban, így aránylag átvészelhető volt az éjszaka. Mivel elképzelésünk nem volt, meddig tart a rémálom, hogyan gazdálkodjunk az üzemanyaggal, nem mertem folyamatosan járatni a motort, csak óránként 10 percre - akkor felmelegedett egy kicsit az autó és töltött a mobiltelefon.

Éjszaka volt néhány autós, aki hátrahagyva a kocsiját átugrott a másik sávba és a Budapest felé haladó autókat lestoppolva visszatért a fővárosba. Ők nem kisgyerekesek vagy idősek voltak, akiknél ezt inkább megértené az ember, hanem jellemzően 30-as fiatalok. Azt ugye mondanom se kell, mennyire akadályozta másnap a mentést a sok hátrahagyott autó.
Leszámítva ezeket az eseteket, abszolút előjött, hogy a legtöbb ember összetart a bajban – többen kisegítették egymást vízzel, de például a mögöttem levő teherautó csak azért fordult egy félkört, hogy létrehozzon egy viszonylag privátabb kis zugot, ahol mi lányok elvégezhettük a kisebb-nagyobb dolgainkat. A külföldieknek is igyekeztünk elmagyarázni a helyzetet és segíteni őket mindenben, amiben tudtunk.

Reggel ismét egyből néztük a híreket a neten, de csak a barátok bejegyzéseiből tudtunk tájékozódni, a hivatalos médiából nem. A rádióadásokban a katasztrófavédelem leginkább arról beszélt, hogy mi történt, arról nem, hogy mi várható – pedig minket leginkább ez érdekelt. Kezdett egy olyan szürreális érzésem lenni, hogy minket elfelejtettek és hogy mi egy egész más valóságban élünk.

Mint utólag olvastam, Pintér Sándor péntek 11.55-kor (!) rendelt el riadót a rendőrségnél és a katasztrófavédelemnél, valamint összehívta az operatív törzset.
A rádióban hatalmas hóakadályokról hallottunk, de mi ott csak mintegy 2-3 centi havat láttunk. Hallottunk melegedőbuszokról és teákról, de ezeknek nyomát se láttuk. Nem láttunk keresztbe fordult kamionokat sem, ismerősöktől hallottuk, hogy állítólag a 82 km környékén hótorlasz fogta meg a sort. Egész éjjel nem jött arra se egy hókotró, se egy rendőrautó. Senkinek elképzelése nem volt, meddig kell várakoznunk.
Reggel a 112, a 107 nem válaszolt, a Komárom-Esztergom megyei Rendőr-Főkapitányság sem, mint ahogy a katasztrófavédelem sem. Ez utóbbi semmitmondó honlapját érdemes összevetni a civilek által összerakott térképpel. A facebookon a Szárnyas Fejvadász pedig egészen elképesztően jól koordinálja a felajánlásokat, információkat.
Úgy délelőtt 10 körül pezsdült fel az élet, amikor végre átvágták a szalagkorlátot a 77 kilométernél. Itt először egy autóbusz próbált visszafordulni, ami rögtön elakadt, így utána már csak a kisebb gépjárműveket engedték át – kamionokat, buszokat, teherautókat nem, így azt nem lehetett tudni, nekik mikor ér véget a várakozás.

Feltűnt egy lánctalpas jármű is, állítólag az egy szülő nőt igyekezett menteni, de egy kisbuszban egy inzulinos beteget is előrevittek.

Miután az átvágott kordonnál visszafordultunk, zavartalanul autózhattunk úgy 10 kilométert Budapest felé, de ott utunkat állták, mert épp újabb nyílást vágtak a szalagkorlátba és meg kellett várnunk ezt a műveletet. Ezt is kivártuk, aztán újabb fél órát ültünk az autóban, hogy megérkezzen a rendőrség, amely a forgalmi irányításért felelős. Akkor láttunk először rendőröket akcióban.
A várakozás közben természetesen mindenki elmondta a véleményét: „már rég meg lett volna oldva a helyzet, ha az osztrákoktól kérünk segítséget, de ha az ország vezetője nem szereti a nyugati karvalytőkét, fordulhatott volna az egykori KGST szomszédokhoz is” Egy másik beszélgetésből pedig azt csíptük el, hogy „a rendőrök biztos a március 15-i eseményekkel vannak elfoglalva”.

Szerencsére csak megjöttek a rendőrautók és délelőtt 11-kor már hasíthattunk haza a Budapest felé vezető, teljesen jól járható úton. Ekkor láttunk néhány autóbuszt haladni Győr felé, talán azokat szánták melegedőnek. Összességében délután 5-től másnap délelőtt 11-ig az M1 autópálya 75 km környékén 18 órát töltöttünk várakozással mindenféle segítség és információ nélkül.
Egy baráti család (akikkel közösen terveztük a hétvégét) letért az M1-ről az Ácsról Nagyigmándra vezető útra, és ott ragadt a hóban egy elakadt autó miatt. Néhány órás várakozás után a helyi polgárőrség jött értük. Az autókat hátra kellett hagyni és egy kilométert gyalogoltak a sötétben a falu felé, ahol mihelyst elérték az aszfaltozott utat, a falu lakói értük jöttek személygépkocsikkal. Az általános iskolában szállásolták el őket, kaptak matracokat és takarókat, teát és szendvicseket. Csupa kedves ember vette őket körül, meleg volt, tudtak tisztálkodni, az iskolai menza személyzete másnap ebédet is főzött nekik. Ezúton is köszönetünket fejezzük ki Nagyigmánd polgármesterének és a falu teljes lakosságának.
Egészen biztos vagyok benne, hogy országszerte számtalan segítő akadt, polgárőrök, önkéntesek, mentősök és tűzoltók, akiknek nagyon hálásak vagyunk, hogy éjszaka és ünnepnapon is dolgoztak. Azzal is tisztában vagyok, hogy rengeteg helyen kellett egyszerre helyt állni. Ezzel együtt úgy vélem, hogy irreálisan sokat kellett várakozni az M1-en több ezer embernek a kordonátvágásra, hiszen a terület egyáltalán nem volt nehezen megközelíthető, az ellenkező irányú sávban villogó jelzéssel könnyen el lehetett jutni az autóoszlophoz.
Amit én tanácsolnék a hasonló helyzetek kezelésére a személyes tapasztalatok alapján:

Autósoknak

-         ha az a tanács, hogy csak halaszthatatlan ügyben indulj útnak, akkor hallgass a jó szóra (én megfogadom!:-)
-         ha mégis el kell indulni, mindig legyen az autóban pléd, ivóvíz, élelem, esetleg kis kanna tartalék üzemanyag
-         ne álld el a leállósávot, mert az akadályozza a mentést
-         ne hagyd hátra az autód, mert az akadályozza a mentést

Hivatalos szerveknek és médiának

-         kapjanak a bajbajutottak minél konkrétabb információt: hol van az elakadás, mitől, mikor és hogyan tervezik feloldani, mikorra várható a mentésünk – ezeket szerettük volna látni az interneten és hallani a rádióban
-         ha késedelmes a mentés, akkor fontos az ivóvíz vagy tea
-         az interneten és rádióban ilyenkor adjanak hasznos tanácsokat, például olyanokat, hogy veszélyes-e járatni egész éjjel a motort vagy például mennyit fogyaszt átlagosan egy gépkocsi, ha csak a fűtés miatt jár a motor (csak hogy tudjuk, hogyan kalkuláljunk az üzemanyaggal). Jó lett volna tudni, hol van a legközelebbi benzinkút (benzin, étel és ital miatt), hogy van annak a nyitvatartása. Nem a Belügyminisztérium SMS-ben jött tanácsára gondoltam, azt magam is kitaláltam, hogy érdemes az előttünk-mögöttünk állókkal közösséget alkotni, és ha lehet, egyszerre egy autót fűteni (én szerencsére nem kaptam meg az SMS-t, mert 18 órás fagyoskodás után felrobbantam volna tőle). Hasznosak lettek volna olyan tanácsok is, hogy a kihűlés elleni védekezésben különösen figyeljünk a végtagokra, legyen nálunk vastag zokni és meleg kesztyű.

Barátoknak, családtagoknak, facebook közösségnek

-         az autóban nincs mindenkinek mobil töltője, így valószínűleg igyekeznek keveset használni, nehogy lemerüljön – ennek érdekében röviden tájékozódjatok és tájékoztassatok
-         az interneten másoljátok be a levél szövegébe, illetve a facebook üzenő falába az információ rövid lényegét
-         ne küldjetek linkeket és nagy táblázatokat, mert ezek letöltése wifi hiányában általában nagyon lassú
Számomra az egész történet végtelenül szürreális – egyszerűen nem értem, hogy 2013-ban hogy maradhat közel egy napig mindenféle segítség nélkül egy sztrádán több ezer ember hóesés miatt. Nem földrengés vagy szőkőár történt, nem a hótorlaszokkal elzárt falukról van szó – egy sztrádán rostokoltunk, aminek a másik fele tökéletesen járható volt (egész éjjel láttuk az ott elsuhanó autókat) és ahonnan egy-két óra alatt meg lehetett volna oldani a mentést. Ugyancsak elképesztő, miért csak péntek délelőtt kezdték néhányan feszegetni, hogy ott fagyoskodnak ezrek az utakon – csütörtök este és éjjel a nagy vezető internetes portálok címlapján egész más vezércikkek voltak, pl. az egyik vezető online hírportálon Kőbán Rita esetleges visszatérése. És természetesen nem hagyhatjuk szó nélkül Pintér Sándor elkésett reakcióját sem. Szerintem csak a csodán múlott, hogy ennyi késlekedésből nem lett nagyobb baj.

 http://www.travellina.hu/?page=hazai&id=22