Egy 1848-as kis történet -Móra Ferenc

Fék Jusztina:

Egy kedves ismerősömtől érkezett – sokatmondóan aktuális, elgondolkodtató, - mindannyiunk számára megszívlelendő gyönyörű Írás! Kérlek, add tovább!

Álláspont

Móra Ferenc egyik legszebb írása az 1848–49-es forradalom és szabadságharc korába vezet el bennünket. Az írás helyszíne Tápiószele, egy kicsike Pest megyei falu, ahová Bicske felé menet bevonulnak Damjanich János vörös sapkás honvédjei. Élükön maga Damjanich tábornok, a hatalmas termetű, szakállú hős. A templomtéren álltak meg a magyar honvédek. A falubeliek pedig leterítettek a földre egy köpönyeget, és arra hordták minden értéküket. Ékszert, pénzt, élelmet. „A hazának adjuk, fegyverre, katonára!” - mondták.

Végül egy öreg, vak koldus botorkált Damjanich elé. Ő is akart adni valamit a hazának. Előbb a kutyáját ajánlotta fel, mert az volt a legnagyobb kincse. A tábornok szelíden visszautasította. Ezután a szépen faragott botját akarta odaadni a jó öreg, de Damjanich azt sem fogadta el. S amikor a sereg indulóban volt, harmadszor is előkerült a vak koldus, és odaadta a tábornoknak csontnyakú furulyáját. Damjanich köszönte, s dolmánya alá rejtette a hangszert. Mi az eddigiekben az elgondolni való?

Először is az, hogy ma háborúzunk-e a szabadságunkért?

Másodszor az, hogy van-e valami, amiért odaadnánk minden kincsünket?

Harmadszor pedig, hogy, ha semmink sincsen, vajon akad-e legalább egy csontnyakú furulyánk?

Az első kérdésre az a válasz, hogy igen, sajnos háborúban állunk. Nem csak mi, mindenki. Világháború van most, csak ezt a háborút nem fegyverekkel vívják egyelőre, hanem pénzzel. S e pénzzel vívott háborúnak tétje a szabadságunk és a jövőnk.

A második kérdésre nem tudom a választ. Nem tudom, van-e ma valami, amiben az egész magyar társadalom egyetért, s amiért képes áldozatot hozni. Csak remélem, hogy talán van ilyen. Azt viszont tudom, hogy a társadalom egyik fele képes áldozatot hozni a szabadságért és a jövőért. S azt is hiszem, hogy a társadalom másik fele is képes erre, csak még nem tudja, még nem hiszi el, hogy ez a tét.

Felebarátaink egy jelentős része azt gondolja, mindössze az a baj, hogy nem a baloldal van hatalmon. S ha a baloldal lenne hatalmon, minden gondunk-bajunk megoldódna egy pillanat alatt. Ne haragudjunk rájuk, ne vessük meg őket ezért. Legyünk türelemmel. Mindig annak kell türelmesebbnek lennie, aki tudja és ismeri az igazságot.

S mert mi tudjuk az igazságot, és tudjuk, hogy mi a tét, ezért van válaszunk a harmadik kérdésre is. A mi csontnyakú furulyánk, amit odaadhatunk a hazának, ha már semmink sincsen, a hit és a megértés. Hit abban, hogy a jövő záloga a jelen megnyerése és a kitartás. Hit abban, hogy ezer helyről támadva, gyalázva, kitaszítva és kigúnyolva is mennünk kell tovább a megkezdett úton, mert nincsen más út. Mert minden más út visszafelé vezet, az elmúlt nem nyolc, de hatvan év felé. Hinnünk kell abban, amiben hittek a magyar honvédek: hogy bármekkora is a túlerő, az igazság velünk van. Az igazság és a jövő pedig a szabadság és a béke. Az igazság a Haza.

S meg kell értenünk azt is, miért fenekednek ránk olyan sokan és olyan sok helyről. Azért, mert megsértettük érdekeiket, mert a Hazát előbbre helyeztük, mint az ő anyagi jólétüket, azért, mert elvettük a biztos és eddig soha, senkitől sem fenyegetett pénzüket. Mások pedig azért fenekednek ellenünk, mert félrevezették és becsapták őket azok, akik a Hazát soha nem féltik, csak azt, amit a Hazából kisajtolhattak mindeddig. Ha ezt megértjük, mindjárt tudjuk harag nélkül szemlélni az ellenünk fenekedő, gyűlölködő arcokat. Tehát a mi csontnyakú furulyánk a hit és a megértés.

S hogy miért van erre szükség ebben a háborúban? Móra Ferenc ezt is elmeséli:

„A bicskei csatában az ellenség első golyója Damjanich tábornokot találta. A csaták hőse hátra zökkent a nyeregben. A másik percben már kirántott karddal vágtatott előre.

- Nincs baj, fiúk! - nyugtatta meg elsápadt tisztjeit. - Csak megütött az ostoba golyó, de egyéb kárt nem csinálhatott. Megakadt valamiben.

Egy óra múlva vége volt a bicskei csatának. Az osztrák fűbe harapott, vagy elinalt, mint a nyúl. A piros sapkások kergették őket a tábori tüzek világánál egy darabon. Maga Damjanich fáradtan telepedett a tűz mellé. Ahogy ott könyököl, érzi, hogy valami töri az oldalát.

- Ugyan mi lehet az? - gombolta ki nagy kíváncsian a dolmányát. Vak Csiha furulyája volt. Csontnyaka széttörve, benne a megakadt golyó. Az mentette meg aznap a hadak oroszlánjának életét.”

Hát ezért. A hit fog megmenti bennünket. Mindannyiunkat. Azokat is, akik nem képesek hinni, csak gyűlölni.

Forrás:  https://www.facebook.com/fek.jusztina