Elnézést kérek azoktól, akiket netán az erőteljes szavak és kemény gondolatok zavarnának.... de lesz akinek bátorítást fog adni - aki már régóta szenved és nem tud lépni. Ezért teszem föl ezt az írást. Esetleg elküldhetjük egy olyan ismerősünknek, aki épp ebben a cipőben jár. /Dombi Katalin
Feldmár András:
Nem önzőség kilépni a szarból!
Nők Lapja Cafe
– Czvitkovits Judit – 2013. 11. 15.
Miért ragadunk bele egy olyan környezetbe, ahol nekünk nem jó,
ahol bántanak? Miért nem bírunk felkerekedni, és megkeresni azokat az
embereket, akik szeretnek és elfogadnak minket? Miért hajítjuk kukába az
életünket, és miért hagyjuk, hogy testünket felfalja egy pusztító
betegség? Miért olyan nehéz megpróbálni szeretni az életet? Feldmár
András budapesti előadás-sorozatának utolsó napján ezekkel a kérdésekkel
szembesített.
„Ó, kedves halál! Jaj de jó, hogy végre jöttél!” – ujjongsz, megöleled, kézen fogod és gyorsan elsietsz vele, nehogy meggondolja magát, hiszen olyan régen vártál már rá! Vagy elkezdesz inkább alkudozni? „Gyere, játsszunk egy sakkpartit, vagy szkanderezzünk, és ha nyerek, akkor kapok még tíz évet! Oké?” – üzletelsz a halállal, mert még nagyon nem akarsz menni; agitálsz, érvelsz, ellenkezel. Aki felteszi magának a kérdést és őszintén felel rá, az pontos képet kap arról, hogy mennyire erős benne az életkedv – az élethez oly szükséges energia.
Az élet igenlése
Az
élet gyakran hoz elviselhetetlen helyzeteket, néha annyira fájnak, hogy
az ember inkább szabotálja az életét, kihajítja a kukába. Kutatók, akik
hiszik, hogy a betegségek hátterében nemcsak testi, hanem pszichés okok
húzódnak, vallják, akiknél ott az a bizonyos plusz, a legyűrhetetlen
életkedv, az élet akarása, azok sokkal gyorsabban gyógyulnak; aki
azonban kikukázta életét, mély traumájában pedig egyedül marad és
megszűnik az utolsó szoros kapcsolat is az életében, nagy veszélyben
forog: körülbelül egy év leforgása alatt kézhez kap egy halálos
diagnózist, ágya szélére pedig hamarosan odaül a halál.Hasonló történt azzal íróval is, akinél rákot diagnosztizáltak, nem sok időt jósoltak neki az orvosok. Ebben az íróban azonban tudatosult valami: mielőtt meghal, még van valami, amit meg akar tenni, szeretné befejezni a könyvét. Mindennél jobban vágyott erre, és lánya segítségét kérte, hogy segítse őt munkájában. Amikor elkezdték írni a könyvet, a rák egyszerűen eltűnt, a férfi vágya, akarata és a lányával való kapcsolata segítette őt, felülkerekedett a betegségen. A könyvet sok hónap munka után befejezték, nyomdába került, kiadták – a férfi pedig újra kézhez kapta a diagnózist: a rák visszatért, a kaszás pedig heteken belül eljött érte. Az történt, hogy az író alkut kötött a halállal: „Előbb megírom a könyvet, aztán elvihetsz!” Megegyeztek.
A rák azonban nem mindig tűnik el örökre, gyakran túl későn érkezik az eszmélés: aki egyszer már meghozta a döntést, és kiugrott a huszadik emeletről, az már nem gondolhatja meg magát a tizediken. Hiába toppan be életébe a várt szerelem, a várt siker, ha egyszer az ugrást választotta, nem szállhat ki. Hasonló történt Feldmár András egyik páciensével is, akinél szintén kimutatták a rákot; ő már meghozta a döntést, elrugaszkodott a huszadikról; azonban nem számolt azzal, hogy nem is oly sokára – ugrás közben félúton – betoppan életébe a nagy szerelem. Hiába szerette volna visszafordítani, elkésett, már ugrott, pár hónap múlva mennie kellett.
Lépj ki a szarból!
Nem szabad megengedni, hogy eljöjjön az a pillanat, amikor az elrugaszkodás mellett döntünk, helyette fel kell kutatni a vágyat, azt a mély hajtóerőt, ami miatt élni akarunk. Nem elég akarni, hogy egészségesek legyünk, vissza kell szerezni az életkedvet! Persze ez minden, csak nem könnyű, pláne nem egy olyan világban, amikor az embert úton-útfélen bántják, gonoszság és szegénység veszi körül. Mégis muszáj megtalálni a módját, hogy kitörjünk abból az ártó környezetből, ami bánt és beteggé tesz minket. Nem szabad beleragadni a rossz helyzetekbe, egy olyan ember mellé, aki nem a mi felelősségünk – legyen szó a családunkról, a párunkról.
Fel kell tennünk magunknak a kérdést: Aki bánt, nyomaszt, visszahúz, zsarol, az miért változna meg? Miért várok arra, hogy megváltozzon? Miért remélem, hogy minden jobb lesz, és nem bánt többé? Erre nagyon kicsi az esély!
Nem érdemes várni, az idő rohan, útra kell kelni, és megkeresni azokat az embereket, akik szeretnek és elfogadnak.
Rá kell eszmélni: abban a környezetben, ahol azon dolgoznak, hogy ne jöjjünk rá arra, hogy szabad választásunk van, és azért vállalunk felelősséget, amiért mi akarunk, ott az elnyomásunkon munkálkodnak. Ott zsarnokság van, ott nem vesznek minket komolyan. Meg kell érteni: akit bántanak, azt azért bántják, mert rossz ember mellett, rossz környezetben van, senkit sem azért bántanak, mert ő rossz! Aki engedi, hogy bántsák, azzal valószínű, hogy valamikor történt valami, egy trauma, ami azt okozta, hogy az illető megtanulta, elhitte, hogy nincs joga, ereje, hogy szabad legyen!
Szerezd vissza az életed!
Aztán ott a súlyos megfelelési vágy, az elérhetetlen ideák, a bűntudat, amelyek – úgy hisszük – mindenek felett állnak, elnyomhatatlan zsarnokként irányítják a döntéseket. Ezeket el kell engedni, ki kell nevetni, meg kell ölni, és tudatosítani: Senki más nem fontos, csakis én, minden ember kívül van, én vagyok az egyetlen, akiért felelős vagyok, mert csakis és kizárólag én tudhatom, hogy mit érzek, mi jó nekem. És ez nem önzőség. Nem önzőség kilépni a szarból. Ha valami szar, akkor miért maradnánk benne? Persze a szart már ismerjük, de rengeteg hely van a világban, ahol aranyat is lehet találni – miért tapicskolnánk hát tovább a kakiban?
El kell indulni, méghozzá mélységes hálával a szívünkben, örülnünk kell annak, hogy élünk. Az idő szorít!
Forrás: http://www.nlcafe.hu/ezoteria/20131115/feldmar-andras-eletkedv/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése