Döbbenetes cikk. Forrása egy könyv, egy elfeledett kultúráról. Messzemenő következtetéseket lehet levonni belőle. Egy kis ízelítő bevezetésképp a hosszú írás elé./DKAz elveszett boldogság nyomában
Ezen írásom legfőbb forrása Jean Liedloff magyarul is megjelent könyve: Az elveszett boldogság nyomában, de ha ezt olvastad, akkor is érdekes lehet. A könyv eredeti címe (a magyar kiadásban az alcímet és a címet felcserélték): A kontinuum elv.
Az írónő egy venezuelai őslakos törzzsel, a jekánákkal (yequana)
töltött összesen két és fél évének tapasztalatairól számol be, amelyek
mélyen átformálták a gondolkodását az emberi természetről. A „kontinuum
elv” arra utal, hogy egy olyan kultúrában, amelyet nem érintett a Nagy
Felejtés (az a furcsa jelenség, hogy például az európaiak sokáig úgy
gondolták, hogy ők, a civilizáció emberei azok, akik igazán embernek
való, az embernek rendelt életmódot folytatnak, és a mások: a feketék,
indiánok, és egyéb természeti népek elfajzott emberek, vagy akár nem is
igazán emberek), egy olyan életmódot találhatunk, amely az ember
biológiai evolúciójával párhuzamosan alakult ki, és így az eredeti
emberi igényeinkhez sokkal jobban illeszkedik.
A könyv írónője, Jean, amerikai. Húsz
éves kora körül, amikor nagymamája, akinél eddig lakott, meghalt, egy
európai útra indult. Maga se tudta pontosan, hogy mit is keres, és bár
Párizsban a Dior-nak és a Vogue-nak is modellkedett, ebben nem találta
meg a hivatását. Végül Firenzében találkozott két férfival, akik
meghívták egy venezuelai útra, gyémántokat keresni a dzsungelben. Nem a
gyémántokban, hanem a dzsungel szóban rejlett számára az a varázs,
amelynek hatására húsz perc alatt összekapkodta a cuccait a hotelből és
felült a vonatra.
Ezen az úton ismerkedett meg a jekána
indiánokkal. A kis expedíciós csapatnak volt egy alumínium kenuja, amely
azonban túl kicsinek bizonyult. Ezt az indián törzsnél elcserélték egy
hatalmas, egyetlen fatörzsből kifaragott csónakra, amelyben volt, hogy
egyszerre huszan is utaztak. Két napra rá indultak el a folyóra vinni a
csónakot, a három gyémántvadász és öt indián. Keserves út volt,
farönkökön görgetve lassan mozgatni előre a nehéz terhet, miközben a
köves talajon sokszor megcsúsztak, és gyakran a csónak valakit egy kis
időre egy perzselő sziklához szorított. Az út negyedénél se jártak még,
amikor már mindenkinek vérzett a bokája. Részint azért, hogy egy percre
felszabadulhasson, Jean kikéredzkedett, hogy csináljon egy fényképet a
jelenetről. A magaslati helyzetéből azonban hirtelen valami egészen
különöset vett észre. Ott volt a két olasz, akik feszültek és idegesek
voltak, gyakran káromkodtak, jól láthatóan utálták az egészet. Ezzel
szemben az indiánok lazák és vidámak voltak, örültek minden egyes kis
továbbgördítésnek, nevettek, amikor valakit maga alá szorított a csónak,
és utólag a kiszabadult a leghangosabban a maga megkönnyebbülésén. Úgy
tűnt, hogy egy nagy játékként fogták fel a „borzalmas munkát”.
Pedig mindenki ugyanazt csinálta, csak a
fehérek szemében az ilyen körülmények szükségszerűen a szenvedést
jelentették, és fel se fogták, hogy lenne döntési lehetőségük. Az
indiánoknak valószínűleg hasonlóan nem jutott volna eszükbe, hogy a
jelen feladatukat máshogy is felfoghatnák. Jól láthatóan még élvezték is
a megpróbáltatást, és minden bizonnyal ők nem a közelgő nagy kíntól
félve töltötték az előző két napjukat.
Jean ezen felismerése után úgy döntött,
hogy megpróbálja a dolgot „indián módra” felfogni. Maga is meglepődött
azon, hogy a horzsolásai milyen könnyedén lettek hirtelen egy dühítő
körülményből egyszerűen azzá, amik valójában voltak: kis sérülések,
amelyek hamarosan begyógyulnak. Boldogan ismerte fel, hogy milyen
nagyszerűen működő teste van az embernek, amely magától kijavítja a
sebeket.
Ekkor döbbent rá először igazán, hogy az
indiánoktól rengeteget tanulhat. További három út alatt Jean összesen
két és fél évet töltött a jekánákkal. Eleinte nehezen tudta elhinni,
hogy ők is egy fajba tartoznak vele, annyira eltért a viselkedésük
attól, amit ő az emberi természetnek gondolt. Néha azon merengett, hogy
mikor bukkannak fel a hollywoodi forgatócsoportok a fák mögül, akik egy
megrendezett filmet készítenek a harmóniában élő „nemes vademberekről”. A
jekánáknak már a csecsemői és kisgyermekei is máshogy „működtek”, mint
amit ő normálisnak gondolt. Hol vannak itt az ordító kisbabák, a
dackorszak, a gyermekkori agresszió, a tinédzser lázadás?
Fokozatosan értette meg a dolgokat,
amelyek ezeket a hatalmas különbségeket megmagyarázták. Most
végigvesszük az emberi élet szakaszait, és megvizsgáljuk azokat a
szemléleteket és módszereket, amelyek a természeti népeknél az
antropológiai kutatások szerint szinte mindenütt működtek, de a mi
életmódunkból többnyire kivesztek.
Születés
Az újszülöttekkel való gondoskodás
ösztöne nagyon régi evolúciós múltunkban gyökerezik. Az újszülöttek
jellegzetességei: a testhez képest nagyobb fej, a fejhez képest nagyobb
szemek, az emlősöknél még a fajok közt is képes kiváltani ezt az
ösztönt. Mi is aranyosnak találunk egy kiskutyát vagy kiscicát, és még
egy kiskacsát is, de ahogy távolodunk evolúciós rokonainktól, ez a
vonzalom úgy csökken: egy kis teknősbéka már kevésbé hat meg minket, egy
légylárva meg már egyáltalán nem. Ugyanezen okból létezhettek olyan
gyerekek, akiket vadon élő farkasok vagy medvék neveltek fel: a
gondoskodási ösztön még a vadászösztönnél is erősebb lehet.
Walt Disney a híres rajzfilmfigurái
megalkotásánál pont ezeket az „aranyossági” jegyeket hangsúlyozta ki,
amelyek mellett a felnőtt szereplők (Hófehérke, Hamupipőke, a herceg és a
többiek) gyakran unalmasnak tűnnek. Képzelhetnénk, hogy mekkora
felháborodás övezte volna Walt bácsi munkáját, ha a felnőtt korhoz illő
„üzeneteket” hordozó testi jellegzetességeket is ugyanúgy eltúlozta
volna.
A kiskacsáknál jól ismert az imprinting
jelensége: a tojásból kikelve az első nagyobb mozgó tárgyhoz
„rögzülnek”, azt tekintik anyjuknak és követik, mégha az egy ember
csizmája is. Ez egy olyan rendkívül erős „program”, amely a természetes
körülmények közt a legtöbb esetben nagyon jól szolgált. Ha nem lenne
azonnali a követő magatartás kialakulása, a kiskacsák elmászkálnának, és
elveszhetnének. Az embernél, és más emlősöknél, ahol az újszülötteknek a
születés után még aktívabb gondozásra van szükségük, egy hasonló
program az anyákban működik.
Sok kultúrában a nő egyedül szüli meg
gyermekét. Így evolúciós okokból szükségszerű, hogy egy anya ösztönösen
kötődjön a hirtelen odapottyant „idegenhez”. A szülés során az anyában
egy olyan hormonális folyamat zajlik, egy „program”, amely csak a
szüléskor lép életbe, ami segít a fájdalmait csökkenteni, és annak
emlékét elhomályosítani. Valamint azonnali kötődést hoz létre az anyában
a gyermeke iránt. Ennek a kötődésnek azonnalinak kell lennie, mert a
csecsemőt ekkor egy természetes környezetben nem hagyhatta ott az anya,
illetve évmilliós evolúciós múltunk alatt nyilvánvalóan kiszelektálódott
volna az ilyen eset lehetősége. Azonban a kiskacsákéhoz hasonlóan ez a
program is képes tévútra jutni, amennyiben a környezet az evolúciós
múltunktól túlságosan eltérő. Amennyiben az anya akár csak öt perc után
kapja a kezébe az újszülöttet az orvosoktól, az már könnyen lehet, hogy
túl késő a kötődés zökkenőmentes kialakulásához. Természetes
környezetben, a teljes evolúciós múltunk során, ha egy anya nem
érezhette azonnal újszülöttjének meleg testét a sajátján, az csak akkor
lehetett, ha a gyermek holtan született. Ez lehet, hogy egy olyan erős
pszicho-biológiai hatással bír, hogy még az újszülött rövid idejű
elválasztása esetén is beindul a természetes gyászfolyamat, amely egy
szülés utáni depresszióhoz vezet.
Egy amerikai kutatás szerint az anyák
20%-ánál nem indul be megfelelően az anyai ösztön, és hetekig vagy
hónapokig csak kényszerből és kötelességérzetből látják el a
gyermekeiket. Ebből azonban azt a tanulságot vonták le, hogy ezek
szerint az anyai ösztön mégse olyan mélyen általános folyamat, ahelyett,
hogy azon gondolkodtak volna el, hogy talán valamit nagyon elrontunk.
Csecsemők
A
jekána anyák körülbelül fél éves korukig folyamatosan hordozták a
csecsemőiket, és velük együtt aludtak. Jean eleinte értetlenül figyelte
meg, hogy a kisbabáik nem sírnak, egészen puha izomtónusúak és
nyugodtak. Ez teljesen eltért az általa valaha látott „civilizált” babák
viselkedésétől, akik bömböltek, és gyakran még miután fel is vették
őket, megfeszítették a testüket, hátra görbítették a gerincüket, és
mereven rúgkapáltak.
Ennek megértéséhez ismét az evolúciós
múltunkba kell visszanéznünk. A majmok a hátukon hordozzák a
kicsinyeiket, akik kapaszkodnak az anyjuk szőrébe. Amint az ember két
lábra állt, és csupasz lett, az anyák a karjukban hordozták
csecsemőiket. Az emberi agy a születés után még rengeteget alakul,
fejlődik. Egy kisbabának még nincs időérzéke, lényegében a jelen
pillanat minden, ami számít. És van egy erős evolúciós programja, hogy
az anyja mellett van a helye. A legkisebb elválasztás
is számára már az elveszés érzetét hordozza, és „vészjelzések leadására”
ösztönzi, mivel természetes környezetben az egyedüli biztonságos hely
az anya vagy más gondozó mellett lehetett, és a csecsemők ösztönei ennek
megfelelően alakultak az évmilliók során.
A jekánáknál Jean nem találkozott
hasmenéses, de egyébként egészséges babával. Elég fura az elképzelés,
hogy az evolúció kitermelt volna egyetlen fajt, amely az anyatejet nem
képes megfelelően megemészteni. Az emésztési problémák egyik fő oka
minden életkorban a krónikus stressz lehet. Egy másik ilyen jelenség,
amit Jean a jekánáknál soha nem látott: a büfiztetés. Nálunk szinte
teljesen elfogadott, hogy egy baba szopás vagy cumizás közben levegőt is
nyel. Az indiánok babái, anyjuk karjában vagy egy hordozókendőben ülve
az oldalán, passzív szerepet töltöttek be. Az anya ugyanúgy ment a
dolgára, részt vett a falu életében, miközben a baba általában csak
figyelt vagy aludt. Amikor éhes volt, elég volt egyet moccannia és az
anya megszoptatta. Gyorsan kialakult anya és csecsemője közt egy olyan
érintéseken alapuló testbeszéd, amellyel a csecsemő az aktuális igényét
jelezni tudta, és erre az anya azonnal reagált. A baba így mindvégig
nyugodt lehetett, és nem idegesen, kapkodva táplálkozott.
A babák így az anyjuknak is sokkal
kisebb stresszt jelentettek, mint „modern kori” társaik. Jean a
jekanáknak szégyellte bevallani, hogy ahonnan ő jött, a nők gyakran csak
azután mernek elkezdeni gyermeket nevelni, miután erről távoli férfiak
könyveit elolvasták. Sok anya fájdalmat érez, ahogy a „szakértők”
tanácsait megfogadva, az elválasztásra szoktatva, becsukja gyermeke
szobájának ajtaját, és a baba keserves ordításba kezd. Nyugtatgatja
magát az elméletekkel, hogy ennek így kell mennie, mindig így megy, és
hát igazi baja nem lehet a gyereknek, hiszen épp most szoptatta meg és
pelenkázta újra. Ez csak egy olyan zűrös időszak, amit ki kell bírni.
Sokhelyütt támogató körök is vannak az „álmatlan, problémás” gyermekek
szüleinek, ahol beszámolhatnak egymásnak a nehézségeikről és
megerősítést kaphatnak a „tapasztaltabb” szülőktől, hogy ez bizony így
megy, de majd elmúlik.
Ösztönös bizalom
A jekánáknál a gyermekek fél éves koruk
körül kezdtek elkéredzkedni anyjuktól, és mászva felfedezni a
környezetüket, fokozatosan egyre messzebb merészkedve. Se az anyák, se
más felnőttek nem figyelték ilyenkor a gyermekeket, tökéletesen
megbíztak a kicsik ösztönös önfenntartó képességében, de nem is hagyták
ott a gyermeket, aki így bármikor könnyen visszamehetett anyjához, vagy
bármilyen probléma esetén rövid felkiáltással jelezhetett. Amikor a
kisgyerek már járt, az anyák nem terelgették gyermeküket, hanem az erdei
úton a megfelelő tempóval mentek, hogy a gyermek követni tudhassa őket.
Ha egy gyermek megbotlott, gyakran szó nélkül felállt, és rövid
futással hozta be a lemaradását. Felkiáltásra csak akkor volt szüksége,
ha tényleg segítségre szorult.
Jean eleinte döbbenten figyelte meg,
hogy ezen „hanyag” felügyelet mellett, számára nagyon veszélyesnek tűnő
helyzetekben látott kisgyermekeket, és mégis nagyon kevés volt a
balesetek száma. Egyszer egy kisbabát egy vályogfalépítéshez kiásott
mély gödör mellett játszadozni. A gödörnek háttal ült, és jobbra-balra
dülöngélt. A felnőttek közül senki sem szólt rá, vagy rakta arrébb.
Egyszer egy anyja karjában lévő csecsemőt egy késsel a kezében látott. A
fémszerszámok új dolgok voltak a törzs életében, csak a modern kori
cserekereskedelemből jutottak hozzájuk. Mégis, amint korábban is
engedték, hogy kisgyerekek lángoló végű botokkal játszhassanak, hasonló
teljes természetességgel megbíztak abban, hogy még egy kisbaba is
ösztönösen vigyázni tud magára és másokra. Ezen bizalmuk rengeteg
generáción át fennmaradt, és ebben az esetben is működőnek bizonyult: a
baba nem vágta meg se magát, se az anyját.
Ismét egy olyan jelenséggel állunk
szemben, amely a „mi világunkból” szemlélve teljesen hihetetlennek
tűnhet. És ismét az évmilliós törzsi múltunk szolgáltatja a
magyarázatot. Az ember ösztönösen szociális lény: születésétől
fogva a környező emberek elvárásainak megfelelően cselekszik. Amikor
ezek az akár teljesen kimondatlan elvárások arra vonatkoznak, hogy képes
vigyázni magára, ez harmóniában működik az önfenntartó ösztönnel.
Viszont az olyan felszólítások, mint például: „Vigyázz magadra!”, „Gyere
le onnan, mert el fogsz esni!”, „Azt rakd le, mert megvágod magad!”
valójában a szülő szándékával ellentétes üzenetet hordozhatnak a gyermek
számára, aki a mondatok logikai szerkezetét még nem tudja felfogni,
csak azt, hogy a szülő tőle „azt várja”, hogy balesete lesz. Alakuló
azonosságtudatába beépül, hogy ő olyan, aki ügyetlen, és állandó külső segítségre szorul.
Jean egyszer beszámolt a jekánáknál
látott ösztönös bizalomról egy nőismerésének, amikor egy fürdőben
voltak, ahol a nő folyton követte a kisgyermekét, és gyakran rászólt,
hogy „oda ne menj, mert elcsúszol”. Egy kísérletet javasolt, hogy
menjenek el a medence egy másik sarkába, ahonnan a szemük sarkából meg
tudják figyelni a gyereket, és gyorsan közbe tudnak avatkozni, ha baj
lenne, de addig engedjék egy kicsit szabadon mozogni. Az anya nem
könnyen egyezett bele, de végül mégis kipróbálták ezt. A gyermek,
felszabadulva a folytonos igazgatás alól, de az emberek közelsége miatt
magát biztonságban érezve, elkezdte bátran felderíteni a környezetét. A
medencében egy vékony fal választotta el a mély részt a sekélytől. Ezen
mászva játszadozott, belógatta a lábát a vízbe, és minden látszat
szerint nyugodtan pancsikolt. Mikor azonban néhány perc múlva a két nő
visszament, az anyját megpillantva a gyerek hirtelen rémülten kezdett
kapaszkodni, és felkiáltott: „Anya, anya, segíts!”. Egyetlen pillanat
alatt visszaváltozott azzá a tehetetlen, ügyetlen gyermekké, amelynek az
anyja mellett úgy érezhette, hogy lennie kell.
Egy másik alkalommal, amikor Jean
előadta az „elméletét”, a másik ember egy újságban olvasott esetről
számolt be neki. Egy családnak egy medence volt a kertjükben, amit
kerítéssel vettek körül, zárható ajtóval. Meg is mondták a gyermeküknek,
hogy ez miatta van, hogy ne essen bele a medencébe. Egyszer véletlenül
nyitva felejtették az ajtót, a gyerek pedig beleesett a vízbe, és
megfulladt. Ezt az esetet az ismerős annak az illusztrálására hozta fel,
hogy bármilyen varázslat is játszódott a dzsungelben, az itt nem
működik: a gyerekek közt valójában sajnos vannak nagyon hülyék, akinek
hiába magyarázzák el, hogy ne essen bele a vízbe, még akkor is megteszi.
A történetnek azonban létezik egy másfajta értelmezése is: a gyerek
tökéletesen megértette, hogy a szülei azt képzelik róla, hogy ő beleesik
a medencébe. Valamint felfogta, hogy a kerítés ebben őt akadályozza.
Így amikor az első adandó alkalma volt rá, beleugrott a vízbe.
Ez még csak egyetlen anekdotikus eset,
de például vannak kutatások az égési sérüléseket szenvedett gyerekekről,
akik tűzbe nyúltak, vagy a konyhában forró olajat vagy vizet rántottak
magukra (tehát szokványos körülmények közt történt a baleset, a tűzvész
nem számít ide). Egy ilyen amerikai kutatás több száz esetet fedett le,
de ebből mindössze kettő volt, amikor egyik szülő sem volt jelen.
Jó és rossz
A jekánáknál annyira eltér a gyermekek
és felnőttek viszonya a modern civilizációban lévőhöz képest, hogy
nehezen illik rá a mi „nevelés” fogalmunk. A felnőttek nem csak a
babáknak nem gügyögtek, hanem a gyerekekkel való kommunikációjuk is csak
kis kérésekre és útmutatásokra korlátozódott. Például amikor a
szobatisztaságra nevelték gyermekeiket, egyértelműen tudatták velük,
hogy ezt kint kell csinálni, de sose mérgesen. A gyerek így megértette,
hogy lehetnek olyan cselekedetei, amelyek nemkívánatosak, de sose
érezhette, hogy ő maga nemkívánatos volna.
A növekvő gyerekek a felnőttek
beszélgetéseit messze a legtöbb esetben csak csendben hallgatták. Amikor
mégis volt valami mondanivalójuk, figyeltek rájuk, és komolyan is
vették. A gyerekeket lényegében nem tanították, csak ők maguk tanultak
utánzással. Jean látta, amint egy két éves kislány érdeklődve odament a
nők csoportjához, akik maniókát reszeltek. Kapott egy kis reszelőt, amit
külön erre a célra készítettek, és egy kisebb maniókagumót. Egy ideig
utánozta a felnőttek mozdulatait, bár a maniókán nem sok nyomot hagyott.
Végül megunta, és elment. A nők közül senki se bíztatta a gyereket a
munkára, és teljesen természetesnek vették a megjelenését és a távozását
is.
A
gyerekek a legtöbb időt más gyerekek közt töltötték, általában a náluk
kicsivel idősebbeket utánozni próbálva. A fiúk és a lányok is inkább a
saját nemük társaságát keresték, de soha nem zárták ki egymást a
játékaikból. A lányok már négy éves koruktól besegítettek a kisbabák
gondozásába. A fiúk kis íjakat kaptak, kicsi, de hegyes nyílvesszőkkel.
Gyakran szálltak kenuba csak gyerekek, fiúk és lányok vegyesen, és a
zubogó vizű folyók trükkjeit gyorsan kitanulták.
A jekánáknál lényegében teljesen
hiányzott a jutalmazás és büntetés módszere. Valamint nem volt olyan
kifejezésük a nyelvükben, hogy „jó gyerek” vagy „rossz gyerek”. Az
utóbbinak a káros hatásait már láthattuk: amint a gyerek önképébe
beépül, hogy ő rossz, úgy is viselkedik. Azonban amikor egy gyerek
megpróbál besegíteni a felnőttek munkájába, vagy önállóan alkot valamit,
ha ezért külön jutalmat vagy dicséretet kap, vagy a felnőtt mutogatja a
társainak: „Nézd már, milyen aranyos!”, akkor ez a gyerek számára azt
az üzenetet tartalmazhatja, hogy a felnőtt meglepődött a cselekedetén.
Meglepődött, tehát nem ezt várta. Nem ezt várta, tehát az, hogy ő most
jó gyerek, azt jelenti, hogy egyébként rossz. És így duzzogva vonul el.
Ez a jelenet megannyi helyen játszódik le épp ebben a pillanatban is, és
lejátszódik újra és újra, de a felnőttek mindig csak értetlenül
tekintenek a „dacos” gyerekre, akinek „semmi se jó”.
Érzelemmásolás
Van még egy emberi tulajdonság, amely
már a kisgyermekeket is segíti az ösztönös beilleszkedésben, amennyiben
nem túl zavaros üzeneteket kapnak a környezetüktől. Ez az érzelmek
lemásolásának képessége. Egy gyermek az anyja mellett már egész kis
korában elkezdi tanulni, hogy melyek azok a körülmények, amelyeknek
örülni, vagy amelyektől éppen félni kell.
Egy nő a II. Világháborúban eldöntötte,
hogy a kisgyermeke miatt nem engedheti meg magának, hogy pánikot
mutasson, minden körülmény között meg kell próbálnia megőriznie a
nyugalmát. Később a bombázásra a gyerek lelkesen emlékezett vissza, hogy
látott egy repülő fát. Még a bombák robaja sem ijesztette meg a
gyereket a nyugodt anyja mellett.
A dzsungelben a csecsemők hasonlóan
tanulják meg az anyjuk mellett, hogy az eső, vihar és villámlás
természetes jelenségek. Valamint a zsákmányállatok és nagytestű
ragadozók hangjait is olyan távolságból felismerik, ami egy idegennek
nem tűnne fel, mert benne nem alakult ki az érzékenység az adott
hangokra.
Korábban láthattuk, hogy minden ember
egy ösztönös szocialitással születik, és egy természetes késztetéssel,
hogy tanuljon a környező emberektől. Ezen tanulás azonban nem csak a
cselekvések utánzásában nyilvánul meg, hanem a különböző körülmények
értelmi és érzelmi felfogási módjainak lemásolásában is. A csónakcipelés
története egy példa volt arra, hogy egyazon körülményt különböző
„beállítottságú” emberek máshogy foghatnak fel, a bombázásos sztori
szintúgy.
Egy kisgyermek, akinek még kevés saját
élettapasztalata van, egy olyan felnőtt társaságában érzi jól magát, aki
határozottan tudja, hogy mi a jó neki is, így ezt a határozottság- és
biztonságérzetet könnyen átveheti. Azonban, amikor egy szülő a két-három
éves gyermeke kedvében próbálva járni, akárcsak olyan egyszerű kérdést
tesz fel, hogy „Mit szeretnél enni?”, egyfajta rövidzárlat keletkezik. A
gyermek kérdően néz a szülőre, hogy megtudja, mi a jó neki, de a
határozottság helyett szintén csak kérdő tekintetet lát. A
bizonyosságérzet hiányában elkezd mindenre „nem”-mel válaszolni, és
ahogy nő a bizonytalanság a szülőben is, egyre hangosabban.
Az érzelmek felismerésének, és
lemásolásának képessége a jekánáknál még felnőtt korban is egészen
érzékeny maradt. Ez egy olyan szintű empatikus kapcsolatot teremt, ami
számunkra szinte teljesen idegen. Jean egy története ezt jól
illusztrálja.
A jekánáknál kisebb orvosi tevékenységet
is ellátott, voltak kötszerei. Ritkán kellett elővennie ezeket, de néha
történtek balesetek. Egyszer egy fiú ment hozzá, egy csúnya sebbel a
hasán. Jean kérdezte, hogy mi történt, és a fiú teljes nyugalommal
mondta, hogy nyílvessző. Jean visszakérdezett: „A tiéd?”, és a fiú
ugyanilyen nyugalommal válaszolt: „Katawehu”, megnevezve a bátyját.
Miközben ellátta a sebet, megjelentek a fiú társai, akikkel korábban a
folyó mellett íjászatot gyakoroltak. Az idősebb testvéren nyoma se
látszott a bűntudatnak, ugyanúgy, ahogy a sebesült fiú se mutatott
szemernyi neheztelést se. Mindkettőjük számára teljesen természetes
volt, hogy nem akarnának ártani egymásnak, így a sérülés csak egy
szimpla baleset, ami miatt senki se lehet hibás. Közben a fiúk anyja is
megérkezett, és érdeklődve kérdezte Jeantől, hogy mi történt. Jean
elmondta neki, hogy az idősebb fia egy nyilat lőtt az öccsébe. A nő
halkan és nyugodtan csak ennyit kérdezett: „Tényleg?”. Miután Jean a
sebet bekötözte, a sérült fiú vidáman ment vissza játszani társai közé.
Egy zárt közösségben, ahol az érzelmek
természetes másolása nagyon erős, mindenki közös érdeke, hogy ne legyen
magányos vagy szomorú ember. Ezért létezik például a jekánáknál az a
gyakorlat, hogy még a középkorú felnőtt embereket is, akiknek meghalnak a
szülei, idősebb rokonai örökbe fogadják. Azonban nem létezik olyan
fogalmuk, hogy „az én gyerekem”, sőt, emberek közti semmilyen tulajdon
kapcsolat nincs a nyelvükben. Nincsenek tabuik arra vonatkozóan, hogy
bárki ne foglalkozhatna „más gyerekével”.
Mindenki „önmagáé”, de emellett az egész
törzshöz tartozó. Az ösztönös szocialitásban való bizalmat megtartva,
nem szorulnak egymás kényszerítésére. Ha bárki bármikor úgy dönt, hogy
egy adott tevékenységben épp nem kíván részt venni, a legkisebb
szemrehányást se kapja. Elfogadják, hogy ő tudja a legjobban, hogy épp
most miért nincs kedve vagy ereje. És a bizalmuk újra és újra
megalapozottnak bizonyul, ahogy az illető később örömmel és lelkesen
csatlakozik újra a csapat munkájához.
Jean egyszer látta, amint egy férfi
egyedül felment egy közeli dombra, és fél órán keresztül vert egy dobot
és hangosan énekelt. Ez egyáltalán nem volt megszokott dolog, mégse
vonta senki kérdőre. Talán az illető a feszültségét vagy gyászát vezette
le így, hogy kiélte hangoskodási impulzusát. A többiek meg nem törődtek
azzal, hogy egy másik embernek „lelki segítséget nyújtsanak”, ugyanúgy,
ahogy a megbotlott kisgyereket se segítették fel, hacsak nem kérte.
Ezzel mindenki, minden életkorban megtarthatta a saját erejében való
bizalmát is.
A megszokott keresése
A természeti népek kultúráinak gyakran
sok száz generáción is átívelő viszonylagos stabilitását az is
garantálta, hogy mi emberek, minden kísérletező és felfedező kedvünk
ellenére is, többnyire a megszokott érzéseket és körülményeket keressük
magunknak.
Jean szemtanúja volt annak, ahogy egy
indián férfi feltalálta a járókát. Egy egész délelőtt dolgozott rajta,
és mikor elkészült vele, büszkén belerakta egyéves kisfiát. A baba
mászott egy kicsit az egyik falig, aztán vissza, majd mikor rádöbbent,
hogy be van zárva, bömbölni kezdett. Náluk ez a hang nem volt a
„szokásos háttérzaj” része, így az apa azonnal megértette az üzenetet.
Kivette a fiát, és azonnal nekiállt lebontani az alkotását, ami így még
tüzifának se lett jó, mivel nedves ágakat használt.
A mi kultúránkban azonban a megszokott
keresése gyakran odáig vezet, hogy a szokatlan boldogság ijesztőbb, mint
a megszokott nyomor. A boldogság és a „helyénvalóság” érzése többé már
nem a természetes állapotunk, hanem egy egyre megfoghatatlanabb cél.
Amint a csecsemő a szobájában sír anyja után, és a gyermek nem kapja meg
a bizonyosságérzetet saját maga jóságáról, felnőve egy vágyakozás marad
benne egy a jövőben talán elérhető „helyesség” után, ami azonban a
jelenben sosincs meg.
Feldmár András pszichológus leír egy
esetet, amikor egy családban egy fiú és egy lánygyermek nevelkedett. A
szülők gazdagok voltak, és magas pozíciókban dolgoztak, és a
gyermekeiktől is a feltétel nélküli szófogadást követelték meg. A fiú,
apját követve vállalatigazgató lett, a lány bolondokházába került.
Mindketten azt tanulták, azt látták egész életük során, hogy csak
kétféle ember van: akit kötélen rángatnak, és aki a köteleket mozgatja.
Mindkét ifjú logikus választ adott erre a helyzetre: a fiú úgy döntött,
hogy ha ebből áll az élet, akkor ő lesz, aki mozgat; a lány pedig, mivel
ugyanerre nem látott módot, úgy döntött (mégha ez tudattalan döntés is
volt), hogy ő inkább elvágja a köteleket és összeesik, csak hogy őt ne
rángassák.
Egy másik példa: vannak olyan nők, akik
hivatásos dominák. Pénzért kikötözik, megalázzák, elverik férfi
ügyfeleiket, akik messze a legtöbb esetben magas beosztású emberek. A
férfiak nem szexért fizetnek, mert azt nála nem is kaphatnak, és ez
összeférhetetlen is: egy olyan behódolás lenne a nő részéről, ahol a
férfi van hatalmon. Ezek a férfiak valószínűleg pusztán egy olyan
gyermekkorukban megszokott érzést keresnek, hogy egy nő megalázza őket
és uralkodik rajtuk, amit nyilvános életükben, főnöki pozíciójukban, és
„jó családapaként” nem kaphatnak meg.
Sok híres zenészt, színészt ismerhetünk,
akik öngyilkosok lettek. Kérdően nézhetnénk ezekre az esetekre: miért
dobták el az életük, mikor ők „mindent megkaphattak”? A válasz talán
abban rejlik, hogy túl gyorsan kapták meg ezt a „mindent”. A legtöbb
ember fenntarthatja magában a reményt, hogy majd egy új kocsi, új ház,
új munkahely, új szerelem által majd elégedettséget szerez, közelebb jut
a helyénvalóság és elfogadottság érzéséhez. Amikor végül eléri a
vágyott célt, de a „megváltás pillanata” elmarad, könnyen visszalép
megszokott életmenetébe, választ magának egy új boldogság-ígéretet
kultúránk étlapjáról, és várja, hogy megkapja a „rendelését”, újra és
újra reménykedve abban, hogy ezúttal talán sikerült ráböknie „az
igazira”. Ha valaki hirtelen olyan helyzetbe kerül, hogy ezeket a
rendeléseit túl gyorsan megkapja, ez a ciklus nagyon felgyorsulhat. Újra
és újra választ, egyre kétségbeesettebben, mert leginkább csak
csalódásokat kap. Egyre nehezebben tudja fenntartani magában a reményt,
hogy az áhított „igazi étel” egyáltalán szerepel az étlapon. És mivel a
kultúránk étlapját összekeveri magával az élettel, mert mást soha nem
látott, az életet is eldobja magától.
Egy kultúra halála
Végeztek kutatásokat arra vonatkozóan,
hogy az emberi érzések arckifejezései tanult dolgok, vagy egész fajunkra
jellemzőek. Ennek során megkerestek izolált, a civilizációval szinte
semmi kapcsolatot nem tartó törzseket is, és fényképeket mutattak nekik.
Az arckifejezéseket mind értelmezni tudták, de sokkal érzékenyebben
hatottak rájuk a képek. Amikor egy erős dühöt mutató arc képét rakták
egy törzsi ember elé, az illető egészen kikészült. Remegett,
verejtékezett, kapkodta a fejét. Teljesen szokatlan és ijesztő volt
számára ez a kép. De sokkal kisebb apróságokat is észrevettek, például
sok képnél beszámoltak arról, hogy szomorú rajta az ember, olyanokon is,
amelyekkel a készítőknek egyáltalán nem ez volt a szándékuk.
E. Richard Sorenson antropológus egy
törzsi népnél tartózkodva látta, amint a felnőttek a babák és gyermekek
fürdetésénél és törölgetésénél a nemi szerveiknél is elidőztek. A saját
nyugati nevelése hatására reflexből elfordította a fejét. Később azok a
törzsi emberek, akik ekkor ott voltak mellette, már nem csinálták
ugyanezt, amikor ő jelen volt. Ekkor döbbent rá, hogy a jelenlétét nem
tudja pusztán megfigyelői szerepre korlátozni. Egyetlen fejmozdulattal
mutatta ki nemtetszését, de az ottaniak még erre is ösztönösen úgy
reagáltak, hogy ne okozzanak kényelmetlenségérzést még egy idegennek se.
Ez a két példa segíthet megérteni azt a
kulturális összeomlást, amelynek Sorenson később szemtanúja volt egy
Andamán-szigeteki törzsnél. A civilizáció nem indított ellenük
vadászatot, mint az oly sok helyen megtörtént, de az érzékenységükből
adódóan, a puszta kapcsolatba kerülés is elég volt a katasztrófához.
Korábban számukra elképzelhetetlen dolgokat tapasztaltak meg az idegenek
által: önzést, ellenségeskedést, hazugságot, dühöt. Olyan
feszültségeket vettek át, amelyek hatására a korábban működő „kollektív
tudat” megbomlott. Hirtelen mindenki álmatlanná vált, éjszakánként is
idegesen járkáltak, egyre fokozódtak a veszekedések és verekedések is
kezdődtek. És mikor egy hét után a nagy vihar elült, a korábban
összhangban élő szomszédok már haragosok maradtak.
A még lényegében „érintetlennek”
nevezhető törzsek felkeresése pont ezért is ütközik nehéz akadályokba.
Az ő területeiket általában olyan emberek veszik körül, akik a
természetes nyugalmukat már elvesztették, de a „civilizált” hatalmi
struktúrákat és törvényrendszereket még nem tették magukévá. Ezek így
veszélyes, gyakran háborús zónák.
Ugyanez rávilágít arra is, hogy miért
nem szolgálna megoldással, ha a társadalmunkban valaki
„varázslatszerűen” visszanyerné természetes emberi érzékenységét.
Valószínűleg gyors úton pszichiátriára kerülne (amit én is megjártam),
mert a mi világunkban a „túlérzékenység” egy betegségnek tűnik.
Az eddigiekből már láthatjuk, hogy annak
a következményei, hogy elfeledtük az elvárások ösztönös „nyelvét”,
messze túlmutatnak azon, hogy gyermekeinket akaratlanul is balesetekre
indíthatjuk. Azonban meg kell vizsgálnunk, hogy hogyan lehet az, hogy
lényegében minden egyes felnövekvő gyermekkel is elfeledtetjük ugyanezt.
Az értelem, valamint a szabály- és
szokásrendszerek, amelyek jekánáknál a vágyaik, érzelmeik és a teljes
életük jó szolgái voltak, nálunk uralkodókká váltak. És rossz, tudatlan
uralkodókká, mert nem bírják pótolni a sokkal ősibb ösztöneinket, sőt
még harcolniuk is kell ellene. Ezt a harcot tanítjuk gyermekeinknek,
amint újra és újra ütköző kéréseket adunk nekik a szavak és az gyermek
által észlelt elvárások szintjén.
Munka
A jekánáknak nem létezett olyan szavuk,
amely megfelelne a mi „munka” fogalmunknak. Voltak szavaik a különböző
tevékenységekre, de nem volt egy gyűjtőfogalom, amely a szükségből vagy
kényszerből végzett tevékenységeket fedte le.
Naponta kétszer is el kellett menniük
vízért, mert egyszerre legfeljebb csak két tökben hoztak. A folyóhoz
vezető út lejtős, köves, és gyakran csúszós volt. Bár az indiánok
láthatóan könnyedén jártak a nehéz terepen is, Jean eleinte csodálkozva
nézte, hogy egy ilyen alapvető létszükséglet kielégítésére miért nem
találtak egyszerűbb módszert. Ezen utak során azonban a nők vitték
magukkal a gyermekeiket is, és gyakran a folyóban is megfürödtek.
Valószínűleg fel se merült bennük, hogy a vízhordást ennél hatékonyabbá
kellene tenni. Ha a vízhez jutás fizikai részét “fejlesztették” volna,
azzal közben a társasági jólétük szerzett volna egy kis csorbát. Ahol
most a civilizáció tart: szorozd be ezt millióval.
Amikor egy nagyobb feladatot kellett
közösen elvégezniük, például egy kunyhó tetejét befedni vastag
levelekkel, ebből is egyfajta társasági ünnepet csináltak. Áthívták a
szomszéd falu férfiait, és előkerült az erjesztett maniókalé, az alkohol
által is tompítva a monoton munka unalmát, és tetőfedés közben
beszélgettek, viccelődtek. Nem mindenki dolgozott egyszerre, volt, hogy
épp sokan megpihentek, és így csak néhány ember volt fenn, máskor meg
majdnem mindenki. Mindenkinek teljes szabadsága volt döntenie a saját
munkája üteméről, és senki nem kapott emiatt semmi jutalmat vagy
büntetést.
Jean a nagyobb ünnepeken látta az egész
törzset, férfiakat, nőket és gyermeket egyaránt lerészegedni. Ekkor is
megtartották vidám kedvüket, senkiből nem tört elő egy elfojtott
agresszió.
Még egy sztori a munkáról: egy jekána nő
fia a mexikói édesapjával nőtt fel Mexikóban. Felnőtt korában
felkereste a törzset, és úgy döntött, ott marad. Kapott egy kunyhót, de a
kertészkedéshez nem volt kedve. Gyakran játszott a szomszédok
gyermekeivel, és feleségül vett egy indián nőt, de a vadászaton kívül az
indián felnőtt tevékenységek közül mást nem kedvelt meg. Később a
halászatra is rákapott, de még mindig főként a szomszédja látta el
élelemmel. Öt év után azonban kérte a szomszédját, hogy segítsen neki
egy kert kialakításában, és tanítsa meg gondozni azt. A szomszéd
nevetett magában, hogy a férfi ezek szerint mindvégig dolgozni akart,
csak maga se tudta ezt. A mi munka-fogalmunkkal és szokásainkkal tényleg
kineveljük az emberekből a munkára, egy közösség tevékenységében való
részvételre vonatkozó ösztönös vágyat.
Betegség és halál
Arról már volt szó, hogy a jekánáknál a
gyerekek kisebb sérüléseit a felnőttek nem nézték sajnálkozva. Nagyobb
betegségek esetén is ugyanez történt. A beteget hagyták pihenni, de nem
látták el a szükségesnél semmivel több támogatással se. Amennyiben
ölelésre volt szüksége, a házastársa, vagy a szülei ott voltak mellette
(és emlékezzünk arra, hogy akinek meghaltak a szülei, az örökbefogadása
által lettek új támogatói). Egyébként családtagok a gyógyítóval együtt a
betegtől távol csináltak rituálékat, énekeltek, a mi fogalmaink szerint
lényegében imádkoztak. Így a beteg érezhette, hogy bíznak a
gyógyulásában, és nyugodtan pihenhetett. A családtagok pedig érezhették,
hogy megtesznek minden szükségeset, és ha a beteg meghalt, nem
keletkezhetett bűntudatuk.
A halál az emberi élet természetes
része. Egy olyan közösségben, ahol minden életszakaszban járó emberek
állandóan jelen vannak, az életet egy nagyobb perspektívában képes látni
mindenki. Itt nyilvánvaló, hogy nincs „legjobb” életszakasz: mindnek
megvan a saját feladata és saját örömei. A gyermekek nevetése, és az
öregek nyugodt mosolya, mind az élet rendje.
Azonban nálunk már csecsemőkortól kezdve
egy megfoghatatlan űr keletkezik a felnövekvő emberek lelkében. A
helyénvalóság érzetét a jelenben nehezen találjuk, így kivetítjük a
múltra vagy a jövőre. A gyermek arról ábrándozik, hogy ha felnő, akkor
végre megtalálhatja a helyét, és erős, határozott és boldog lesz. Talán
már ifjúkorban is nosztalgikusan tekint vissza a gyermekkorára, amikor
még az apró örömök is annyira nagy hatással voltak rá, de most még
szakmát kell választania és rengeteget tanulnia, hogy végre igazán
beilleszkedhessen a társadalomba. A családalapítás és a munkába lépés
után a gondjai azonban nem oldódnak meg. Középkorúan rádöbben, hogy
talán már az élete fele elment, de valami még mindig hiányzik. A
rengeteg teendője mellett azonban nincs ideje mindezt pontosabban
megérteni, így hát várja a nyugdíjas aranyéveket, amikor végre igazán a
családjával és barátaival lehet. De a társadalmunkban oly sok
nyugdíjasnak nincs egyéb lehetősége, mint kóborolni az üres házában, és
leinnia magát a kocsmában, miközben felesége a kórházban rákban
haldoklik.
Talán sokan már korábban is beletörődnek
abba, hogy egy lehetetlen álmot kergettek. „Ilyen az élet” – mondják.
„Nem is lehetne másképp, pontosan úgy, ahogy minden csecsemő bömböl.
Talán már ők is tudják, hogy a földi élet, amelyre megszülettek, egy
siralomvölgy.” Az ilyen mértékű elkeseredés természetesen nem általános,
de mégis, a kultúránkban, irodalmunkban gyakran megtalálható.
Pótlékok
A legtöbben azonban mindig keresünk
tovább, de leginkább csak pótlékokat találunk. Láthattuk, ahogy a
jekánáknál nem vált külön a „munka” valamint a szórakozás, társasági
élet, sport és játék. A mi munkáinkban ezzel szemben a hatékonyság és a
teljesítménykényszer a meghatározóak. Így az embereknek a
kikapcsolódásra más lehetőségeket kell találniuk. A tehetősebbeknek egy
ilyen játék a golf. Ha a golfra is a munka-szabályaink vonatkoznának,
rendkívül értelmetlennek tűnne az ütőkkel való bajlódás. Ha az a cél,
hogy a labdát a lyukba juttassuk, miért nem visszük egyszerűen oda? Vagy
még inkább, szerkesztenénk egy gépet a feladatra, hogy mi kényelmesen
dőlhessünk hátra.
A szórakozáshoz azonban időre van
szükségünk, időnk pedig nincs, ha mind elveszi a munka. Így autókat és
mosógépeket és megannyi más szerkezetet készítettünk, amelyekkel időt
takaríthatunk meg. De hogy lehet az, hogy az utóbbi évtizedekben
robbanásszerűen nőtt mindezen időmegtakarító-gépek száma, és mégis egyre
több embernek egyre kevesebb „ideje van”? Talán kevesen gondolunk bele,
hogy mindezen időmegtakarító-gépek előállítása, és az ehhez szükséges
teljes ipari-gazdasági rendszer működtetése rengeteg munkába, energiába,
időbe kerül (mellesleg a környezetünket is tönkrevágjuk vele). Minden
jel arra mutat, hogy itt egy csapdába kerültünk: az
időmegtakarító-gépeket gyártó teljes rendszer fenntartása több időnkbe
kerül, mint amennyit megtakarítunk velük. Azonban ebből a csapdából
mindaddig nem tudunk kiszállni, amíg a „munka” jelenlegi fogalmában
gondolkodunk.
Az igazi együtt dolgozás helyett tehát
megteremtettük a sportot és a hobbikat, hogy részben visszanyerjük a
közös haladás és az örömmel végzett alkotás élményét. A lelkünkben lévő
űrt leginkább tárgyakkal próbáljuk betölteni. Már a gyermekeinket is
elárasztjuk játékokkal, amelyekről azt gondoljuk, „kellenek nekik”. A
kislányok, akik a jekánáknál már igazi babákkal játszottak, nálunk
játékbabákat kapnak. A fiúk játékpisztolyokat, és játékautókat, mintha
ezzel készítenénk fel őket az „igazi életre”.
Bár Jean nem ír róla, de sok természeti
népnél a felnőttkorba lépésnek rituális keretei vannak. Nem ritkán egy
veszélyes és fájdalmas feladatot kell az ifjaknak végrehajtaniuk, és sok
helyütt ezt nem mindenki éli túl. Azonban ez is egy olyan szokás lehet,
amely által a fiatal egy végső meggyőződést szerezhet arról, hogy
megbíznak benne, és befogadják.
Nálunk is sok fiatalban ég a vágy, hogy
egy veszélyes terepen bizonyítson. Talán ezért is létezik a
katona-romantika, hogy a harcmezőn valaki hősi tetteket hajthat végre,
és elnyerheti nemzete megbecsülését. Azonban a modern háborúk e téren
igen súlyos csalódást okoznak. Az amerikai vietnámi veteránok közül
többen lettek utólag öngyilkosok, mint ahány amerikai katona meghalt
Vietnámban.
A meghitt szeretkezés pótléka lehet a
szexuális kalandhajhászás, vagy akár a nemi erőszak. A biztonságérzeté,
amit a jekána csecsemők az anyjuk mellett megtapasztalhatnak, miközben
kinn villámlik, ami egyébként ijesztő lenne: a hullámvasút vagy a
horrorfilmek. A karban hordozásé: az autók. A saját helyességünk és
elfogadottságunk érzetéé: a kényszeres bizonyítani akarás vagy
exhibicionizmus. A nyugalomé, vagy épp energikusságé: a különböző
legális és illegális drogok. Mivel azonban ezek mind pótlékok, így a
teljes, kimondatlanul vágyott érzést nem képesek megadni. Így függőséget
okozhatnak, mindig egyre több és több kell belőlük, mert sosem
érezhetjük elégnek.
A bölcs szülőnek, aki tudja mi a jó
nekünk, pótlékai lehetnek az egyházak vagy egyéb társadalmi intézmények,
vagy akár politikusok is. Sokan idealizálnak egy vagy több vezetőt, és
várják, hogy ő majd végre megteremti az igazi, vágyott
életkörülményeket.
A jóvátétel lehetősége
Korábbi cikkemben írtam a farkasokról,
hogy az alfa-elmélet (ami szerint egy domináns pár vezeti a falkát, és a
többiek rendszeresen küzdenek a domináns pozícióért) teljesen hibás,
mivel rabságban tartott, egymással rokoni kapcsolatban nem álló farkasok
megfigyelésén alapul, nem az igazi farkascsaládokén. A megfigyelők
azonban azt a tanulságot vonták le, hogy a farkasok egy veszedelmes,
agresszív faj, akiket a legjobb rácsok közt is tartani. Egy másik faj
természetes viselkedését is legalább ennyire félreismertük: a
sajátunkét.
Az eddigiek alapján talán úgy tűnhet,
hogy már túl messzire tévedtünk eredeti természetünktől, hogy azt
akárcsak részben helyre lehessen állítani. De nem szabad elfeledkeznünk
arról, hogy minden gyermek „tiszta lappal” születik, és emberként
hatalmas képességünk van a tanulásra.
Jean, miután megírta a könyvét, rengeteg
kérdést kapott. Sok szülőt meghatott, és elindított egy babacipelési
„mozgalmat”. Sokan féltek attól, hogy a babával aludva esetleg álmukban
agyonnyomják. Jean azt válaszolta, hogy hacsak a szülő nem részeg, az
ember ösztönösen figyel még alvás közben is, hogy ne okozzon kárt. De
volt, aki azt kérdezte, hogy mit tehet hétéves gyermekéért, aki sokat
nyugtalankodik, és az iskolában is sok problémája van, mivel őt már nem
cipelgetheti, hogy bepótolja az elveszett első félévet. Jean itt is azt
tanácsolta, hogy a szülők aludjanak együtt egy darabig a gyerekkel. Az
első két hét a nő beszámolója szerint borzalmas volt, a gyerek folyton
mozgolódott, és gyakran keresztbe fordult az ágyon, és így neki és
férjének kapaszkodnia kellett az ágy szélébe. Mindkét szülő fáradt volt
ezek miatt egész nap. Azonban kitartottak, és a gyerek álma egyre
nyugodtabb lett. Végül három hónap után a fiú visszatért saját ágyába,
de bármikor visszakéredzkedhetett a szülei mellé is, ha akart. Eközben a
fiú iskolai magatartásproblémái megszűntek, és összességében is
boldogabb lett.
Jean pszichoterapeuta munkájában is
felhasználta tapasztalata tanulságait. Volt egy férfi, aki járt a
pszichodráma csoportjába. Állandó káromkodásokkal „díszítette” a
beszédét, sokat ivott és láncdohányos volt, és gyakran barátságtalan
„természetű”. Ez a férfi gyermekkorában végignézte, ahogy az apja egy
vascsővel agyonverte az anyját, és két férfit, akit vele egy ágyban
talált. Későbbi rosszalkodásaira a környezetéből egy csomóan mondták,
hogy nem meglepő, amit művel, ő is csak olyan, mint az apja. A
pszichodráma csoportban előkészítették neki a terepet, hogy eljátszhassa
apja tettét. Egy nő és két férfi az áldozatok szerepét vették magukra,
és egy habszivacs rúdra ráírták, hogy „vascső”, és ezt adták a férfi
kezébe. Bement a szobába, és felemelte a csövet, hogy lesújtson, de
ekkor sírással vegyes nevetésben tört ki, és lekuporodott a földre.
Halkan suttogta: „Én mégsem vagyok olyan, mint az apám. Én nem akarom
megölni őket.” Ezen katarzis után a viselkedése hatalmasat változott.
Szinte egy pillanat alatt leszokott a káromkodásról, ivásról,
dohányzásról egyaránt. Egy nagyon mély szinten felfogta, hogy a korábbi
gondozóitól átvett önértékelése volt a hibás, és nem ő maga.
Sokunknak, akiket nem ért ilyen
meghatározó trauma, csak sok apró szemrehányás, nehezebb megszabadulnunk
egy csapásra az önbizalomhiányunktól és bizalmatlanságunktól. Azonban
egy támogató környezetben messze nem lehetetlen, mert ahova
visszatérhetünk, az a természetes emberi állapotunk, amelyről
bármennyire is azt gondoljuk, hogy mélyre temetődött bennünk, valójában
mindig ott van a felszín alatt.
Társadalmunk jövője
Kétségkívül nagyon nehéz helyzetben
vagyunk mi, a civilizáció emberei. Az olajalapú ipari gazdaság akár egy
évtizeden belül összeomolhat, ha nem veszünk vissza a tempóból. És
igazából minél hamarabb következne be ez az összeomlás, annál több erdő,
talaj, ivóvíz maradna az utánunk jövőknek, amelyek jelenleg mind
rohamosan fogyatkoznak, és annál kevesebb széndioxid a légkörben, mérgek
és szemét mindenütt, amelyek jelenleg mind csak gyülekeznek.
Azonban nem úgy haladunk „jó úton”
önmagunk kipusztítása felé, hogy közben ezt az egészet nagyon élveznénk.
Derrick Jensen ezt úgy fogalmazta meg, hogy a kultúránkat egy halálvágy
hajtja, bár én ennél óvatosabb szavakat használnék. A kérdés, amit
korábbi cikkeimben is feltettem: miközben egyre inkább a képünkbe ordít,
hogy a jelenlegi életmódunk rohamosan közelgő korlátokba ütközik, és
eddigi pusztításaink következményei is egyre halmozódnak előttünk, miért
nem motivál minket ez igazán a cselekvésre? A legfőbb ok talán az, hogy
ezt a világot, ezt az életmódot, ezt a civilizációt – nem is igazán akarjuk megmenteni. Könnyen lehet, hogy valahol mélyen úgy érezzük: nem méltó arra, hogy megmentsük.
Emellett környezeti pusztításainkat is
gyakran magával az emberi természettel magyarázzuk: nem tehetünk róla,
hogy ezt tesszük, mert ilyenek vagyunk: önzőek, kapzsik, szűklátókörűek.
Rossz gyerekek módjára garázdálkodunk a világban, és szinte már várjuk,
hogy Természet Anya jól fenékbe billentsen minket.
A megbolydult civilizációnkban két
emberi ösztön szemben áll egymással: a nyugalomra, stabilitásra, a
megszokottra vágyás ösztöne azzal, hogy a jelen körülményeink valahogy
sose elégítenek ki igazán, így mindig egyre csak rohanni akarunk előre.
Ezt a belső ellentétet a kultúránk által elénk rakott értelmezési
keretek közt nem tudjuk feloldani.
A jekánáktól láthattuk, hogy egy igazi
emberi közösség, tiszta és egészséges környezet, ételek és víz, és az,
hogy nincsenek külső nyomás alatt, bőven elegendőek egy boldog és
tartalmas emberi élethez. A jelenlegi civilizációnk mindezen paraméterek
szerint gyászos csődöt mond, akármennyit is beszélünk a „fejlődésről”,
akármennyit számolgatjuk a pénzünket. Ideje letennünk az álmainkról,
hogy egyszer majd a csillagokban járunk, ha a Földön se tudunk rendesen.
Amint a válságjelek egyre gyülekeznek, erősödnek a bűnbakkeresés,
ellenségeskedés, gyűlölködés hangjai. Ideje minden erőnkkel harcolni ez
ellen, az emberségesség hangjaival.
Úgy tapasztalom, hogy amiről beszélek és
írok, azt egy bizonyos szinten nagyon sokan átérzik. Csak nagyon nehéz
önmagunk előtt is bevallanunk, hogy mennyire vakok voltunk. „A császár
meztelen!” – kiáltott fel a fiú Andersen meséjében. A felismerés, amit
addig is mindenki látott, csak nem merte bevallani, futótűzszerűen
terjedt el a tömegben. És talán pont ebben rejlik a kiút a csapdánkból,
bármennyire is mélynek tűnik: nem vagyunk egyedül.
Modern törzsek
Ezt a cikkemet felnőtteknek írtam, és
logikus úton próbáltam bemutatni, hogy a túl sok logika és elmélet és
mindenben a hatékonyság keresése: nagyon megárthat. Vágyaink és
ösztöneink nem csupán valami „irracionális” dolgok, hanem megfelelően
értelmezve, sőt, az értelmünket uralkodó helyett szolga szerepben
használva, egy igazibb emberi élet iránymutatói lehetnek. A gyermekeknek
mindehhez nincs is szükségük logikai magyarázatra, elég, ha
megváltoztatjuk körülöttük az elvárások légkörét, és hagyjuk
kibontakozni őket.
Nem tudok teljes receptet adni a
szívünkhöz való visszatéréshez, és egy igazibb közösség és életmód
kialakításához. A jekánáktól sokat tanulhattunk emberi természetünkről,
de életmódjukat nem tudjuk egy az egyben lemásolni, attól már nagyon
eltérőek a körülményeink. Azonban úgy vélem, mindig van lehetőség a
tanulságokat beépíteni az életünkbe, amivel megtehetjük az első
lépéseket egy hosszú úton, aminek senki se láthatja a végét.
Ez egyedül azonban nem megy. Sokat kell
tanulnunk, míg megerősítjük a bizalmunkat egymás, és önmagunk iránt, de
ez csak közösen lehetséges. Ezen írásommal remélem sikerül közös
alapokat teremtenem nagyon különböző sorsú, helyzetű és életkorú emberek
közt is. Ha téged meghatott az üzenetem, továbbküldheted az
ismerőseidnek, vagy fogalmazd meg a sajátod. Persze mindezt nem lehet
senkire se ráerőltetni, ekkor a bizalom alapjai hiányoznának. Azonban,
ami rád hatott, biztos fog másra is. Ha megszólítod az embereket,
megtalálhatod azokat, akiket érdekel egy mélyebb emberi közösség.
Sajnos, mivel annyira nincs erre példa a világunkban, nehéz röviden
elmagyarázni, hogy mit is jelenthetne ez. Nekem is már több mint hatezer
szavamba került, pedig mindvégig törekedtem a lényegre.
Ha megvan egy kis csapatod, az első
lépés az lehet, hogy összeültök beszélgetni. Megoszthatjátok egymással,
hogy miért is vagytok itt, hol tartotok az életetekben, és hogy éreztek
az életetekkel kapcsolatban igazán. Fontos azonban, hogy a találkozók
jellege ne csak egy kis lelki támaszkeresés legyen, amely segítségével
mindent ugyanúgy folytathattok, mint eddig, (példának lásd a cikk elején
említett álmatlan gyermekek szüleinek körét) hanem egy kapu arra, hogy
idővel képesek legyetek igazi életközösséget alkotni.
Sok gyász elé is nézünk. Szenvedő
világunkban őrült dolognak tűnhet megpróbálni érzékenyebbé válni,
ahelyett, hogy tovább keményítenénk a szívünket. Mégis ezt kell tennünk,
ha érdekel minket gyermekeink jövője. Érezhetünk bűntudatot is amiatt,
hogy korábbi vakságunkkal esetleg mekkora károkat okoztunk. Azonban meg
kell értenünk, hogy nincsen olyan, hogy igazi bűnös. Akik
kegyetlenségeket követnek el, azoknál jól ismert, hogy kivétel nélkül
őket is mind megalázták korábban. Félresiklott gyermeknevelési
módszereink pontosan ugyanilyen mintát követnek. Itt nincsenek bűnösök,
csak áldozatok áldozatai ameddig a szem ellát.
Tennivalóban nincs hiány. Fura, hogy
amikor meggyötört világunkban annyi feladatunk lehetne,
„munkanélküliségről” beszélünk. De ez csak azt mutatja, a jelenlegi
pénzrendszerünk ember- és életellenes. A globalizált ipari gazdaság
rengeteg jel alapján fenntarthatatlan. De talán egy igazibb életet
keresve szívesen ki is szállunk az időmegtakarító-gépeket gyártó
mókuskerékből. Helyette újratanulhatunk elfeledett kézműves
mesterségeket, amiket élvezünk is, főként mivel a közösségünknek
készítünk dolgokat, nem egy cégnek vagy a főnökünknek.
Ugyanígy fenntarthatatlan a modern
mezőgazdaság is. Nem csak a gépek miatt, amelyekhez az üzemanyag fogytán
van, hanem mert a monokultúrás gazdálkodás egyfajta folyamatos
„háborút” követel meg: a sok egymás melletti egyforma növényen különösen
könnyen terjedhetnek „kártevők”, így folyamatos mérgezésükre van
szükség. Van egy kertészkedési irányzat, amely a természetes ökológiai
folyamatokból tanulva próbál olyan megoldásokat nyújtani, amely
feleslegessé teszi ezt a hadviselést, ez a legismertebb nevén:
permakultúra. Mérsékelt égövben például erdőkerteteket hozhatunk létre,
ahol fák, cserjék, és lágyszárú növények a természetes erdők mintájára
egymás alatt élnek, és sok táplálékot adnak. A sokféle növény különböző
tápanyagokat vesz fel és ad le a gyökereivel, így a talaj kimerülése nem
fenyeget. Vannak olyan „gyomnövények”, amelyek a szagukkal bizonyos
rovarokat taszítanak, őket is barátként fogadhatjuk. Ásásra egy ilyen
kertben nincs lehetőség, de szükség se, a munkát elvégzik a gyökerek és a
giliszták. Egy kis tavat is kialakíthatunk, hogy odavonzzuk a békákat,
akik szintén sok növényevő rovart elkapnak.
Talán egy kicsit túl messzire is
tévedtem, mert mindez városi körülmények közt nem megvalósítható, mégis
muszáj ennyire előre tekintenünk. A kertgazdálkodással egy ember négynek
is kényelmesen megtermeli az ennivalót, de nem sokkal többnek. Mivel az
üzemanyag hiányában az élelmiszer hatalmas mennyiségű szállítgatása is
lehetetlenné válhat, társadalmunk hatalmas mértékű átrendeződésére van
szükség, és lehetőleg minél hamarabb, hogy elkerüljük a katasztrofális
éhínségeket.
Nem az a célom, hogy mindent részletesen
kifejtsek, inkább csak felvillantom, hogy az emberi élet minden igazán
fontos területén találhatunk szelíd alternatívát, ha keresünk (bár
például szelíd autó valószínűleg nem lehetséges, hacsak a lovaskocsit
nem tekintjük annak). Ami a permakultúrának is az egyik alapelve, hogy
aprócska változtatásokkal kísérletezzünk, és megfigyeljük, hogy mely
növények érzik magukat jól a terepen, ahelyett, hogy az akaratunkat
mindenáron rá akarnánk kényszeríteni a földre, a közösségeinkben is
hasonlóan működhet. Valószínűleg nem tudjuk megtalálni azonnal a működő
utakat, de nem szabad feladnunk.
Alakuló közösségünkből nem érdemes
kihagynunk a gyermekeket és az öregeket se. Tőlük nagyon sokat
tanulhatunk. A gyermekektől az élet ösztönös örömét, és amint a
gyermekekkel egy közösségként foglalkozunk, szelíden felügyelve rájuk,
ez összességében rengeteg időt felszabadít, ahogy annyi minden más is,
amikor megosztjuk egymással a dolgainkat. Az öregektől hallhatunk a
régebbi, még kevésbé rohanó időkről, mert az ő életük során
megtapasztalt változások tényleg hatalmasak voltak. Depressziós vagy
nehéz sorsú emberek befogadásával is sokat tanulhatunk az életről, az ő
hiányérzetük helyes értelmezése rávilágíthat saját betemetett vágyainkra
is. Talán pont azok közül sokan, akik nehezen tudnak beilleszkedni a
társadalomba, érzik a legjobban egy tisztább út lehetőségét, és készek
is tenni érte, hacsak megadjuk nekik a lehetőséget.
A sok sürgető teendő mellett persze
óvatosságra is szükségünk van. Nem kezdhetünk el feltétel nélkül bízni
bárkiben, csak miután tényleg megismertük egymást. A jelenlegi hatalmi
struktúrák mellett nehéznek tűnhet a változtatás, meg kell találnunk a
fokozatos lépéseket. Egy városi támogató közösségben például kiléphetnek
a munkahelyükről azok, akik úgy érzik, hogy értelmetlen vagy pusztító
munkát végeznek a jelenlegi rendszeren belül (erre rengeteg példa van).
Ők elkezdhetnek a közösségért élni, és a rengeteg tanulandó dolog közül
választhatnak egy szívükhöz közel állót.
Az által, hogy megtanulunk egymás felé
pozitív elvárásokat sugározni, igazán összefogunk saját magunk és
gyermekeink jövőjéért, és felelősségteljesen gondozzuk a tájat, amin
élünk, egyre erősödhet mindannyiunkban a boldogság, az értelmesség és az
összetartozás érzete.
[Másfél év távlatából:
természetesen az írásom sok-sok kiegészítésre szorul, mint minden írás.
Az Élet kontextusában érdemes értelmezni. Ha a figyelmes tapasztalataid
ellentmondásba kerülnek bármilyen elvvel vagy elmélettel (amit csak
valakitől hallottál vagy valahol olvastál, még ha gyakran is), ne rakd
félre a tapasztalataidat. A legfontosabb dolgokat nem szavakból lehet
megtanulni, csak ha figyelsz. A dolog szépsége az, hogy nem lehet
leírni, hogyan érdemes
figyelni. Azt magadnak kell kitapasztalgatnod. A hozzáállás és a
tapasztalat állandóan hatnak egymásra, ami képes körforgásokat
kialakítani, ez bizony lehet kellemes és kellemetlen is. Nincs általános
szabály, figyelni kell. Ha hatott rád az írásom (hosszú drótokon
keringő jelek által), nézz ki blagom főoldalára is! Szép életet kívánok!]
Források (könyvek, cikkek):
Jean Liedloff: The Continuum Concept (magyarul: Az elveszett boldogság nyomában, Kétezeregy Kiadó, 2008)
David Abram: Spell of the Sensuous
ed. Theodore Roszak, Mary E. Gomes, Allen D. Kanner: Ecopsychology – Restoring the Earth, Healing the Mind
Joanna Macy, Molly Young Brown: Coming Back to Life – Practices to Reconnect Our Lives, Our World
R. D. Laing: The Politics of Experience (magyarul: Az élmény politikája, Könyvfakasztó Kiadó, 2007)
Feldmár András: A tudatállapotok szivárványa/Feldmár mesél/Szégyen és Szeretet
E. Richard Sorenson: Preconquest Consciousness (Tribal Epistemologies: Essays in the Philosophy of Anthropology)
Derrick Jensen, Aric McBay: What We Leave Behind
Daniel Quinn: Beyond Civilization
Joseph L. Zornado: Inventing the Child
Írta: András
Írta:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése