Titkos műveletek sorát hajtotta végre Magyarország a Seuso-kincsek
néven ismert késő római kori leletegyüttes magyar eredetének
bizonyítására azóta, hogy a felbecsülhetetlen értékű színezüst tárgyakat
1990-ben kiállították New Yorkban a Sotheby’s aukciósház árverés előtti
sajtóbemutatóján.
Öt éve titokban majdnem megvásároltuk őket, de a válság közbeszólt.
Azóta minden, ami történt, államtitok. Az is, hogy nemrég a
Seuso-ügyben vádat emeltek Laborc Sándor, az NBH egykori főigazgatója
ellen. Laborc Sándor az egyetlen, akinek eddig bíróság előtt kellett
felelnie a Seuso-kincsek magyar eredetének igazolására a 23 éve tartó
nyílt és titkos nyomozások során feleslegesen, olykor szabálytalanul,
néha törvénysértő módon elköltött sok-sok millió forintért. Első fokon
bűncselekmény hiányában felmentette őt a bíróság, a fellebbviteli
tárgyalás valamikor májusban lesz a Fővárosi Ítélőtáblán.
Erről az ügyről hivatalosan csak annyi tudható, hogy „bizonyos állami
feladatok végrehajtása érdekében az e célra létesített pénzalapból egy
konkrét kifizetés történt”, az ügyészség azzal összefüggésben emelt
vádat Laborc Sándor ellen hűtlen kezelésért, amit az elsőfokú bíróság
szerint azonban nem követett el. Csak vélelmezni tudjuk, hogy még a
Gyurcsány-kormány idején valaki információt, vagy egy feltehetően a
Seuso-kincsek részét képező magánkézben lévő tárgyat ajánlott fel
Magyarországnak. A polgári titkosszolgálat kifizette a kért összeget, az
információt vagy a tárgyat azonban nem kaptuk meg, vagy nem volt
hasznosítható, a kifizetés tehát kidobott pénz volt. Mondjuk nem ez volt
az első ebben az ügyben.
Sem a rendőrség, sem a Belügyminisztérium nem tudta, vagy nem akarta
megmondani lapunk érdeklődésére, hogy a kincsek 1990-es felbukkanása óta
összesen mennyit költött az ország a visszaszerzésükre. Egy kevéssel a
2002-es kormányváltás előtt készült előterjesztés 150 millió forintos
pénzalap létrehozására tett javaslatot a Seuso-kincsekkel összefüggő
kifizetésekre, de annak már nem találni nyomát, hogy végül is külön erre
a célra létrehozták-e a pénzalapot. Csak a Laborc Sándor ellen emelt
vádból sejthető, hogy igen. Azt azonban már végképp nem tudni, mennyi
pénzről volt szó és abból mennyit költöttek el.
December 17-én lesz 33 éve, hogy a Fejér megyei Polgárdi község
közelében lévő kőszárhegyi kőbánya tőszomszédságában álló romos
Borbély-pincében a robbantásra készülődő bányamunkások rátaláltak a 24
éves Sümegh József holttestére. Mivel Sümegh sorkatonai szolgálata alatt
vesztette életét, halála ügyében a katonai ügyészség járt el, ők
helyszíneltek a Borbély-pincében is. Sümegh hozzátartozóinak elmondása
szerint ránézésre állapították meg, hogy a közvetlenül leszerelés előtt
álló sorkatona (négy napja volt még hátra) önakasztás következtében halt
meg, és ezzel a maguk részéről az ügyet lezárták. A család hiába
tiltakozott.
Hiába hajtogatták, hogy „a Jóskának tervei voltak”, a leszerelés után
építkezni akart, már megvette a telket, a téglát, a sódert és a
vasbeton gerendákat is. Nem számított. Tíz év és egy rendszerváltozás
kellett ahhoz, hogy a hozzátartozók kétségeinek helyt adva a Legfőbb
Ügyészség újravizsgáltassa Sümegh József halálának körülményeit.
Gyermekeiket a sorkatonai szolgálat alatt gyanús körülmények között
elvesztett szülők sora fordult a rendszerváltozást követő években az
ügyészséghez, kérve a történtek ismételt kivizsgálását. Sokan csak tudni
akarták, hogy pontosan mi történt, mik voltak a körülményei a valós
vagy állítólagos balesetnek, amelynek következtében „a szocialista haza
védelme közben gyermekük életét vesztette”.
A Sümegh József halála körülményeinek tisztázására elrendelt
vizsgálatot a kezdetektől sejtések, rejtélyek és talányok kísérték. A
helyiek már akkoriban is mondogatták, hogy Sümegh amolyan amatőr régész,
kincskereső volt, és talált is néhány igazán értékes dolgot. Egy
kétkilósra becsült ezüsttárgyért, amelyről később többen úgy tartották,
az is a Seuso-kincsek egy darabja lehetett, 150 ezer forintot (mai áron
mintegy 6,4 milliót) kapott 1976-ban. A rendőrök feljegyezték a
hallottakat, elkönyvelték, hogy ha Sümegh gyilkosság áldozata lett, a
bűntény egyik lehetséges indítéka kincseinek megszerzése lehetett, aztán
ennyiben maradtak. Senki nem beszélt akkoriban még a majd kétmázsányi
ezüstleletről, amit Sümegh és egyik ismerőse lovas kocsin fuvarozott el a
bánya közeléből egy rejtekhelyre. A rendőrségnek volt akkoriban épp
elég dolga; rendszerváltozás, bűnözési hullám, sok felülvizsgálandó régi
akta, s ha a helyieknek nem fontos tisztázni a történteket, hát ők sem
fognak megszakadni. Főleg, hogy a bűnügyi szakértők továbbra sem tudták
kizárni az öngyilkosságot. Az ügy szép lassan ismét „ad acta” került.
Számtalan kérdés maradt megválaszolatlan.
Sümegh családja szerint a leszerelés előtt pár héttel Jóska szinte
egyik napról a másikra megváltozott. Magába fordult, arra kérte őket,
hogy ne látogassák meg őt a laktanyában, majd december 11-én, pár nappal
a leszerelés előtt rendkívüli szabadságot kért és kapott, de nem haza
ment Polgárdiba, hanem egy Székesfehérvárhoz közeli faluban élő
rokonaihoz, akiknél két éve nem járt. Ott zavaros magyarázatot adott
arra, miért nem megy haza. A rokonok elkönyvelték, hogy a Jóskával
valami nincs rendben, de nem faggatták tovább. Három napig várt, majd
gyalog és lovas szekéren végül mégiscsak Polgárdiba ment, de még mindig
nem haza. December 14-én délután többen látják egyenruhában
Polgárdi-ipartelepen. Kétszáz forintért csokoládét vásárolt a rokon
gyerekeknek (ez akkoriban igen jelentős összegnek számított), majd
betért a telepi kocsmába, ahol két idegennel suttogva beszélgetett.
Ittak egy felest és egy sört, majd gyalog elindultak a kőszárhegyi bánya
felé. A három férfi lábnyomait még napokig megőrizte a sáros talajra
frissen leesett hó. Három pár lábnyom egészen a Borbélypincéig vezetett,
de vissza már csak kettő.
A rendőrség szerint azonban ez még nem bizonyítja, hogy az a két
ismeretlen megölte Sümegh Józsefet. Meglehet, hogy összevesztek, nem
jött létre a remélt üzlet, vagy más okból, és azok ketten otthagyták a
férfit, aki később felakasztotta magát. Az 1990-es nyomozás első
szakasza nagyjából ezzel a konklúzióval zárult. Aztán felbukkantak New
Yorkban a Seuso- kincsek. A 98 százalékos tisztaságú ezüstleleteket Lord
Northampton megbízásából hirdette meg árverésre a Sotheby’s aukciósház.
Tizennégy ezüsttárgyat és a feltehetően azok elrejtésekor
tárolóedényükként szolgáló rézüstöt. A leletegyüttes kikiáltási árát 40
millió fontban határozták meg. A kincsek magyar eredetére egyfelől az
egyik méretes tálon olvasható „PELSO” felirat árulkodott, ami a Balaton
ókori neve. Másfelől az a nyilvánvaló hasonlóság, ami a kincsek és egy, a
Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött négylábú edénytartó (quadripus) között
látható. Utóbbit még 1878-ban találták fakitermelés közben. Az ilyen
négy-, illetve háromlábú (tripus) edénytartókon olyan tálakat helyeztek
el, mint amilyenek a Seuso-kincsek között is megtalálhatók.
Régészek és történészek egybehangzó véleménye szerint a kincseket egy
Pannónia területén élő magas (szenátori) rangú római előkelőség
kaphatta ajándékba a IV. században. Ő lehetett Seuso, akiről pontos
származási hely híján a kincseket elnevezték. Seuso tíz-egynéhányezer
négyzetméteres palotája a mai Kőszárhegy térségében az akkor bővizű és
széles Sárvíz nevű folyó partján állhatott, a palota egyik sarkában
kikötő is volt. Innen néhány kilométerre találták meg 1878-ban a
négylábú táltartót, és valószínűleg ugyanott, vagy annak a helynek a
közelében áshatta ki Sümegh József a Seuso-kincseket valamikor 1976-ban.
Szakértők nem zárják ki, hogy a quadripus is a Seuso-lelet része
lehetett. Ami viszont tény, hogy egykori munkatársa szerint Sümegh
ezüstlelete 40 vagy 41 darabból állt. Arról, hogy ténylegesen mekkora is
lehetett a készlet (amit Seuso ajándékba kapott), megoszlanak a
vélemények. Ha kanalakat, késeket és villákat is kapott a tálakkal és
kancsókkal az ő római pártfogójától, a készlet akár a 250 darabot is
elérheti. Az illegális műkincspiacon a nyolcvanas években házaltak
külföldön olyan ezüstkanalakkal, amelyek a leírások alapján a
leletegyüttes részét alkothatták, s akik megvételre kínálták állítólag
többek között Lord Northamptonnak is, köthetők azokhoz a körökhöz,
amelyektől a ma ismert 14 Seuso-tárgy később darabonként az angol
főnemeshez került.
Magyarország egy évvel a kincsek New York-i kiállítása után perbe
szállt azok tulajdonjogáért, miután kiderült, hogy a lord hamis libanoni
származási iratokkal próbálta értékesíteni azokat, de vesztettünk.
Frank Koszorús, a hazánkat képviselő magyar származású amerikai ügyvéd
szerint, mire Magyarország perbe szállt, egy sor kérdés már eldőlt, s
ezek jelentősen korlátozták a mozgásterünket. „A lehetőségek és a
költségvetési keretek között mindent megtettünk”, fogalmazott Koszorús
Dézsy Zoltán 1997-ben bemutatott, a Seuso-kincsekről forgatott
dokumentumfilmjében. Akkoriban kormányszinten foglalkoztak a
Seuso-kincsek sorsával – már csak a várható magas perköltségek miatt is.
A kabinet a végső döntés előtt Boross Péter belügyminisztert bízta meg,
hogy tisztázza, érdemes-e pereskedni a kincsekért. Boross akkori
nyilatkozatai szerint minden szakterület igennel felelt a kérdésére, így
ő a tárcák és hatóságok véleménye alapján Magyarország perbe szállására
tett javaslatot a kormánynak.
Ma már úgy tűnik, 1990-ben mindenki azt mondta, amiről azt gondolta,
hogy a kormány hallani szeretett volna, s amit ő maga is remélt,
tudniillik, hogy be tudjuk bizonyítani: a kincsek Magyarországot
illetik. Valójában esélytelenek voltunk a lord fél tucat harcedzett
amerikai ügyvédjével szemben. Felkészületlenek voltunk. Elvileg ugyan a
rendőrségtől a régészekig mindenki betette a közösbe, amit a
Seuso-ügyben tudott, csakhogy ez a „minden” alig volt több a semminél.
Bár ma már abban sem lehetünk biztosak, hogy valóban mindenki mindent
betett-e a közösbe. Voltak szemtanúink, néhányan a hetvenes évek közepén
a kezükben tartották a kincs egyes darabjait. Mások csak láttak
hasonló, földből kiásott, koszos ezüsttárgyakat Sümegh Józsefnél.
Némelyek vásároltak is tőle, és akadt, aki ráfizetett, mert egynémely
tárgyat később még a feketepiacon sem lehetett eladni. Néhány
méregdrága, súlyos antik ezüsttárgy végül gyerekek játékszereként
szolgált a homokozóban, mielőtt szemétbe dobták volna.
Egyetlen tanú sem tudta azonban, hogy Sümegh pontosan hol találta a
kincseit. Az ezüstöket szinte megfeketítő, grafitszerű por miatt sokan
tényként közölték, hogy a kőbányából kerülhettek elő. Mások szerint
valamelyik régi pince mélyítése közben, de az is lehet, hogy az egykori
római palota valamelyik oldalági csatornájából, amely az épülethez
tartozó kikötőhöz vezethetett. Az amerikai bíróságot azonban mindez nem
érdekelte. Mint ahogy az sem, hogy a tárgyakon talált
anyagmaradványokban a Balaton-felvidékre jellemző kovamoszatokat
találtak a szakértők. Sümegh József nevét, és azt, hogy a kincsekhez vér
tapadhat, pedig ki sem volt szabad mondani a bíróság előtt. A bírót
egyetlen kérdés foglalkoztatta: van-e bárki is, aki tanúsítani tudja,
hogy hol kerültek elő a földből a leletek. Ilyen tanúja pedig nem volt
Magyarországnak.
Pedig tudjuk, hogy volt ilyen tanú, kettő bizonyosan. Annak a két pár
lábnyomnak a gazdái, akik élete utolsó napján Sümegh Józsefet a romos
Borbély-pincéhez kísérték, bizonyosan tisztában voltak a kincsek
eredetével. És nyilván azok is a tanúink lehettek volna, akik máig
ismeretlen úton-módon kicsempészték a méretes darabokat az országból.
Őket azonban mindmáig nem sikerült megtalálni, és talán nem véletlenül,
de erről majd később. A New York-i per résztvevői közül többen úgy
vélték, hogy Frank Koszorús és csapata nem állt a helyzet magaslatán, és
nem csak azért vallott kudarcot, mert Magyarország késve szállt perbe a
kincsekért, vagy mert a képviselői anyagilag messze nem voltak úgy
eleresztve, mint a 2011-es adatok szerint 120 millió fontos (mintegy 50
milliárd forintos) vagyonnal rendelkező Spencer „Spenny” Douglas David
Compton, Northampton 7. márkijának ügyvédcsapata. (Az angol Marquess cím
a hercegi és a grófi rang között van.)
Koszorúsnak valójában nem volt stratégiája arra, miképpen bizonyítsa a
kincsek magyar eredetét akkor is, ha nem tud megjelölni egy pontot a
térképen, hogy „innen emelték ki a kincseket”. Meglehet nem is lehetett
erre stratégiát kidolgozni. Számos jel utal arra, hogy történhetett
volna mindez másképp is. A hibás döntések, vétkes elhallgatások sora
1984-ben kezdődött, amikor Szilágyi János György professzor tudományos
ösztöndíjjal a kaliforniai J. Paul Getty Múzeumban járt, s az ottani
antikosztály cseh származású vezetője tucatnyi ezüsttárgyat mutatott
neki, amelyeket épp akkor ajánlottak fel megvételre a múzeumnak. Éppen
csak kicsomagolták őket. Szilágyi az egyik tálon meglátta a „PELSO”
feliratot. Elcsodálkozott, amikor cseh barátja azt mondta, hogy a
kincseket Libanonból kapták, és rámutatott az egyértelmű földrajzi
utalást tartalmazó feliratra. Akkoriban a Getty múzeumnak volt néhány
melléfogása, amikor is nem kellő körültekintéssel vásároltak bizonytalan
eredetű tárgyakat. Ez esetben azonban nem hibáztak: a múzeum egyik
kurátora ugyanis – arab lévén – első olvasásra megállapította, hogy a
kincsekhez csatolt libanoni származási papírok hamisak.
A múzeum egy másodpercig sem foglalkozott tovább a kincsekkel. Persze
a hatóságoknak sem szóltak, hogy „van itt pár millió dollár értékű
ókori ezüst, és hozzá néhány hamis származási okirat”, egyszerűen
hagyták, hogy a tárgyak „jogos tulajdonosa”, Lord Northampton elvigye a
kincseit, mintha mi sem történt volna. Szilágyi professzor egy
sajtónyilatkozata szerint, hazajövetele után „nem akart foglalkozni a
dologgal, mivel a pannóniai kutatásokban nem volt érintett; ő itáliai és
görögországi régészettel foglalkozik”. Amit látott elmesélte egy
professzortársának, aki meg is említette a különös Los Angeles-i
kincsszemlét egy későbbi német nyelvű tanulmányában. Semmi nyoma azonban
annak, hogy bármely akkori hivatalosságot tájékoztatták volna a Getty
múzeumban történtekről. Így aztán ez az információ, mármint, hogy a New
Yorkban kiállított kincseket 1984-ben már megkísérelték eladni az
Egyesült Államokban, sem a New York-i perben, sem a magyarországi
nyomozásokban nem kapott hangsúlyt. Közben a régésztársadalom csendben
sopánkodott, hogy „már megint kivittek az országból egy értékes
leletet”.
Számos kérdés vetődik fel az akkori titkosszolgálatok és utódaik
szerepét illetően is. Sümegh József Pápán volt katona, a gyengélkedőn
szolgált, ahol egy idő után állandóan megfigyelték. Hozzátartozói
elmondták, Jóska egyebek között azért is kérte, hogy ne látogassák, mert
„úgysem tudnak nyugodtan beszélgetni”. Amikor ennek ellenére
meglátogatták, egy fiatalember folyamatosan ott sertepertélt körülöttük.
A sertepertélő katona egy homoszexuális tiszthelyettes volt, akit
zsarolással szervezett be annak idején a katonai elhárítás. Sümegh
mellett szemmel kellett tartania azokat a tiszteket is, akik régiségeket
vásároltak tőle. Ezt maga az egykor beszervezett tiszthelyettes
kotyogta ki szűk baráti körben, nem sejtve, hogy ott és akkor valaki őt
figyelte meg. Azonban a katonai titkosszolgálatok a kezdetektől tagadták
és ma is tagadják, hogy információik lettek volna a Seuso-kincsekről,
Sümeghről, vagy bármiről, ami a kincsek magyar eredetét igazolhatná.
Csakhogy a polgárdiak szerint „Sümegh Jóskát nemegyszer katonatisztek
hozták-vitték autóval”, a parancsnokainak is adott el kincseket, olykor
olyan érzésük is volt, mintha tőlük félne a leginkább. Se az illegális
régészeti leletekkel seftelő tisztekről, sem Sümeghről ne volna ezek
után információja a katonai elhárításnak? Nehezen hihető. De a mai, a
történtek óta sokadszor átszervezett katonai titkosszolgálat vezetői is
azt állítják, ilyesminek semmi nyoma az irattárban. És, ha az irattárban
már semmi nyoma, akkor egy titkosszolgálat hátradőlhet, mint aki jól
végezte a dolgát? Az elmúlt 23 évben, amióta a Seuso-kincsek létezéséről
már nem csak pár titkolózó régész, polgárdi amatőr kincskeresői és az
utóbbiak orgazdái tudtak, egyszer sem tartotta szükségesnek a katonai
titkosszolgálat, hogy „nyomozzon egy kicsit”, hogy a még életben lévő
egykori operatív tisztjeit, ügynökeit és besúgóit nyíltan vagy titokban
kikérdezze az ügyben? A kincsek után hol nagyobb, hol kisebb
intenzitással folyó nyomozás irányítóihoz legalábbis még nem jutott el
semmiféle használható információ tőlük...
Persze forrásaink szerint a rendőrségnek is volna még mit söprögetni a
saját háza táján. Sümegh 1976-os és 1978-as bevonulása között, de
párszor még azt követően is, járt Budapesten az Ecseri piacon. Fekete
műbőr válltáskájában újságpapírba csomagolva vitte a kincseit oda, ahol a
BRFK gazdaságvédelmi szolgálatának értékesítési csoportja a
feketepiacon felbukkanó lopott holmik lefülelésére önálló egységet
állomásoztatott. Nekik sem tűnt fel a sokat látott orgazdákat is
elkápráztató ókori tárgyakkal üzletelő fiatalember? Az Ecserin már a
hetvenes években jelen volt a hazai és a nemzetközi alvilág színe-java, a
rendszerváltozás előtt azon kevés helyek egyike volt, ahol bármit el
lehetett adni, és bármit meg lehetett vásárolni. Tucatnyi ember figyelte
a kínálatot annak a szerb származású, ma állítólag Svájcban élő Anton
Tkalecsnek is, aki szoros üzleti kapcsolatban állt Halin Korban libanoni
műkereskedővel. Dézsy egyik riportalanya a filmben „Bécsben élő
jugoszláv cigányokként” említi azt a csoportot, amelynek tagjai
forrásaink szerint Tkalecsnek hajtották fel az értékes régiségeket az
Ecserin.
A polgárdiak közül többen is adtak el nekik ilyeneket, volt, aki
Sümeghtől vásárolt tárgyakat is. Nem tudni, hogy végül Tkalecs emberein
keresztül értesült-e Korban, és a kétes dolgoktól sem idegenkedő
műkereskedővilág a polgárdi leletekről. Annyi bizonyos, hogy a kincsek
először 1978 és 1980 között Korban bécsi üzletében bukkantak fel. Nem
tűntek fel a magyar rendőrségnek és a titkosszolgálatoknak – sem a
rendszerváltozás előtt, sem azt követően – Európa legvitatottabb
műkereskedőjének (Tkalecs) Budapesti ténykedése, hálózatépítése,
esetleges beszerzései? Vagy a katonai elhárítás közbeszólt, és
nemzetbiztonsági érdekre hivatkozva félretetette az ügyet és a vele
kapcsolatos információkat? A legutóbbi időkig minden hivatalosság azt
mondta volna a fenti felvetésre: gyenge összeesküvés-elmélet (a ma
divatos szófordulattal: a konspirációs teória – konteó), ami minden
alapot nélkülöz. Az interneten a Seuso-üggyel kapcsolatban számos
konspirációs teória olvasható, amelyet még csak nem is vizsgált a
hatóság.
Pedig többségük magyar vonatkozású, magyar elkövetői, segítői,
közreműködői kört sejtet a gyilkosság és a kincsek külföldre
csempészésének hátterében. S ha arra gondolunk, mik derültek ki a
titkosszolgálatokról a romagyilkosságok kapcsán, hogy milyen
információkat hallgattak el, miket hazudtak a rendőrségnek, saját
feletteseiknek, az egymást váltó minisztereknek, majd a parlamenti
vizsgálóbizottságnak, már korántsem tűnik olyan hihetetlennek, hogy
„benne voltak”. Tevőlegesen, vagy csak az orruk előtt történt minden,
tudták, látták, hogy a katonák mit csinálnak, de ki tudja miért (netán
némi részesedésért?) hallgattak, sőt még a bizonyítékokat is
eltüntették. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma még 1997-ben
miniszteri biztost nevezett ki a kincsek visszaszerzésének
koordinálására a témával addig legtöbbet és legmélyrehatóbban foglalkozó
újságíró, Hajdú Éva, a Magyar Nemzet munkatársa személyében.
Az általa felajánlott tízmillió forintos jutalom ugyan semmiféle
hatással nem volt a piacra, egyetlen tárgyat sem adtak elő birtokosai a
jutalom reményében, a külföldi tömeg- és szaksajtó segítségével azt
azonban elérte, hogy a nemzetközi műkereskedelemben a Seuso-kincs
hallatán „kigyullad egy piros lámpa fejekben”, és sem az ismert, sem a
még trezorokban őrzött, lappangó tárgyak között sincs egy sem,
amelyiknek adásvételéről bárki komolyan tárgyalni merne. A magyar
kormány azonban nem sok munícióval szolgált a Lord Northampton jogi
pozíciójának gyengítését célzó sajtóhadjárathoz. Sőt, miután sem a
rendőrség, sem a titkosszolgálat, sem a régészek nem tudtak új, az
angolszász jogrend szerint működő bíróság előtt felhasználható perdöntő
bizonyítékkal szolgálni a kincsek eredetét illetően, a kulturális
kormányzat Hajdú Éva háta mögött stratégiát váltott. Hiller István
minisztériuma megpróbálta megvásárolni a kincseket. Hogy mennyiért, azt
Hiller még ma sem árulja el, mint ahogy a konstrukció részleteit sem.
Az általa favorizált módszer ugyanis szerinte még ma is működhet,
akkor pedig nem lenne szerencsés kiteregetni minden kártyát a lord
ügyvédei elé. A stratégiaváltás mindenesetre arra épített, hogy Lord
Northampton számára is kínos már az ügy. Állítólag kétes eredetű kincsei
miatt néhány esetben „elfelejtették” meghívni olyan társasági
eseményekre, amelyeken nem ott lenni az ő társadalmi státuszában a
létező legnagyobb megaláztatás. Lehet, hogy mégsem teljesen kidobott
pénz az a több mint kétmillió dollár, amibe az elbukott New York-i per
került Magyarországnak? Mégsem hiába teázott Hajdú Éva évekig az angol
kulturális tárca illetékeseivel, hallgatta a Scotland Yard aktív és
nyugállományú, magándetektívvé avanzsált tagjainak sztorijait, miközben
újra és újra felvetette a témát az angol kulturális sajtó
munkatársainak? A Seuso-kincsek eladhatatlanok.
Ráadásul ma már az is köztudott, hogy a leletegyüttes jóval több
darabból állt, mint amennyi jelenleg Lord Northampton birtokában van.
Ráadásul – bár ezt a magyar rendőrség 33 éve nem tudja kétséget kizáróan
bizonyítani –, műkereskedők körében azt is tényként kezelik, hogy a
kincsekhez emberélet tapad. Magyarországon kívül komoly legális
érdeklődő jó ideje nincs a kincsekre. 2006-ban a lord munkatársai egy
privát aukción bemutatták a kincseket, de nem volt irántuk vásárlói
érdeklődés. Úgy fest a helyzet, Lord Northampton mozgástere kezd
beszűkülni, és Magyarországon kívül sehol, senkivel nem tud már komolyan
tárgyalni a véres ezüstjeiről. Titok, hogy a Lord Northampton mekkora
összeget kért azért, hogy átadja a nála lévő kincseket. Hiller
beszélgetésünkkor úgy fogalmazott, hogy minisztersége idején a durván
évi 100 milliárdos kulturális költségvetés jelentős hányadát elvitte
volna az üzlet. „Kevesebb, mint a felét, de két számjegyű százalékát”. A
2008-as gazdasági válság kirobbanása után a kérdés lekerült a
napirendről.
Hogy napjainkban mi történik, nem tudni. A rendőrség honlapján a
kereső a „Seuso” szóra azt válaszolja: „Nincs találat”. Se egy felhívás,
se egy-egy olyan tárgy leírása, rajza, amit a korábban meghallgatott
tanúk láttak Sümeghnél, vagy megvásároltak tőle, majd továbbadtak.
Semmi. Kérdésekre nem válaszolnak, de „higgyük el, még mindig
nyomoznak”. Legkevesebb 27 darab Seuso-tárgy van ismeretlen helyen
Sümegh József leletéből. Meglehet egy is elegendő volna az összes kincs
magyar eredetének igazolására. Nemrég egy dunántúli városból valaki
e-mailt küldött egy, a témával foglalkozó portálnak. Csak remélni lehet,
hogy a levélben leírt információkról illetékesek is tudomást szereztek,
és leellenőrizték. A levél ugyanis meglehetősen pontosan
körülhatárolta, hogy hol találhatják meg a Seuso-leletegyüttes egyik
hiányzó darabját... egy zongorán.
Forrás: http://nol.hu/belfold/20131214-ezusttalak_veres_titkai-143251