Egészségügy, USA - Konspiráció

Ott így megy? Nahát! Hogy mik vannak!

 

Konspiráció – egészségügy -orvostudomány

 

A Gyógyítási Monopólium

Nem a gyógyítás a világ legrégebbi foglalkozása, de gyakran ahhoz hasonlóképpen működik, és a kezelés után sokan megkérdezik maguktól, vajon megérte-e amiért fizettek. Arról nem is beszélve, hogy a beteg is gyakran kap olyasmit is, amit egyáltalán nem kért. A feljegyzésekből kiderül, hogy az évezredek során vajmi keveset változtak a gyógyítási módszerek. A nem régiben talált Ebers papírusból kiderült, hogy már ie.1600-ban is több mint 900 szer állt az orvosok rendelkezésére. A szennabokorból, aloé-ból, fügéből vagy ricinusból készült hashajtók sokáig mindennapos használatú szerek voltak. A bélférget páfránygyökérrel, gránátalmafa kérgével vagy olajjal űzték el. Ezen olajat keleten a santonica (Artemisia maritima) virágából, nyugaton pedig spenót, cékla és más chenopodium-félék leveléből nyerték.

Fájdalomcsillapítóként alkohol, beléndeklevél és ópium volt használatos. A beléndek scopolaminet (C₁₇H₂₁O₄N) tartalmaz, amit ma „félálom” előidézésére alkalmaznak. A 16. században az arabok sáfrányból kinyert colchicinet(C₂₂H₂₅O₆N) használtak reumás és köszvényes fájdalmak enyhítésére. A kinint tartalmazó cinchonafa kérgével kezelték a maláriát. A chaulmugra olaj (Taraktogenos kurzii) volt a lepra gyógyszere, az icepac (Cephaelis ipecacuanha) pedig az amőbás vérhasé. Egy időben égetett spongyát használtak golyva kezelésére— jód tartalma szolgáltatta a gyógyító hatást. A bábák aranyrozzsal húzatták össze a méhet. Kétszáz évvel ezelőtt, Sir Humphry Davy kiderítette a kéjgáz (N₂O) érzéstelenítő hatását, és ezzel elérkezett a modern gyógyászat korszaka. Később Michael Faraday felfedezte az étert, Wilhelm Surtner pedig elkülönítette a morfint az ópiumtól.

A 19. század végéig, az orvosok szabadúszóként tevékenykedtek, ami azt jelentette, hogy teljes felelősséget vállaltak cselekedeteikért. A szegények ritkán láttak orvost, merthogy akkoriban a gyógyászat a gazdagok és hatalmasok kiváltsága volt. Egy uralkodó meggyógyítása nagy jutalmat eredményezhetett, viszont az esetleges hiba végzetes következményekkel járhatott. Talán kockázatuk tudata késztette arra az orvosi szakma tagjait, hogy monopóliumot hozzanak létre, amiben néhány kiválasztott megosztja a felelősséget és a jutalmat. A gyógyászati monopólium létrehozása csapást jelentett a világra, és a nép rengeteg pénzébe és szenvedésébe került.

A 16. században, Angliában történt az első kísérlet orvosi monopólium felállítására. VIII. Henrik 1511-es rendelkezése törvényellenessé nyilvánította a szakértők tanácsa által el nem fogadott személyek gyógyító vagy sebész tevékenységét. A törvény intézményesítésére, 1518-ban megalakult a Királyi Orvosi Kollégium. 1540-ben a borbélyok és a sebészek is hasonló jogokat kaptak, amikor a király hivatalosan elismerte társaságait. Így felhatalmazva, azonnal támadást indítottak a szegényeket szolgáló, kinevezésnélküli gyógyítók ellen. (Láthatóan semmi sem új a nap alatt, merthogy az Egyesült Államokban is már régóta hasonló hadjárat folyik.) A szegényeket kezelő orvosok zaklatása széleskörű szenvedést okozott, és 1542-ben VIII. Henrik kénytelen volt kuruzsló szabadalomlevelet kibocsájtani, ami felhatalmazta a kinevezésnélküli gyógyítókat tevékenységük folytatására.

1617-ben megalakult az angliai Gyógyszerész Társaság, 1832-ben pedig az Orvos Szövetség. Ez utóbbi adta az indíttatást a hasonló amerikai szervezet létrehozásához. Az Amerikai Orvos Szövetségnek megfogantatásától kezdődően az volt a fő célja, hogy kizárólagos jogot nyerjen a gyógyításban. Az AOSZ, megalakulásától fogva az allopathikus gyógyítási módszert hirdette. Az allopathikus módszer követői elfogadott orvostudományi intézetekben kapják képzésüket, és főként a sebészetre és erős gyógyszerezésre támaszkodnak. E módszer vezető képviselői, német földön tanultak és az érvágás és a vegyszerek hívei voltak. Ellenségesen viseltettek az olyan gyógymódokkal szemben, amik nem az akadémiákról eredtek, és nem követték a rendszeresített, ortodox eljárásokat.

Az allopathia heves versenyben állt a 19. századi iskola, a homeopathia gyakorlatával. Christian Hahnemann (1755-1843) állította fel ezt az iskolát, ami korunkban igen nagy jelentőséggel bírhatna, mert a szervezet ellenálló rendszerére alapozódik s a betegséget okozó velegyhez hasonló anyag ártalmatlan dózisait használja. Az angol királynőt napjainkig is saját, homeopathikus orvosa kezeli. Egyesült Államokban azonban a szervezett gyógyászat kitartó harcot folytat a homeopathikus rendszer lejáratására és megszüntetésére.

Klinikai kísérletek bizonyították, hogy a homeopathia legalább olyan hatásos az ízületi betegségek ellen, mint az egyes orvosságok, és ugyanakkor semmiféle káros mellékhatása nincs, azonban a homeopathia eredményeit mindig elhallgatták vagy félreértelmezték. Jó példa erre az 1854-es, angliai kolera járvány, aminek feljegyzéseiből kiderül, hogy a homeopathikus korházakban 16 százalékos volt a halálozási arány, míg az ortodox kórházakban 50 százalékos.

A 19. században, Európában és az Egyesült Államokban gyorsan terjedt a homeopathia módszere. Dr. Hahnemann, „Homeopathica Materia Medica” címmel kézikönyvet írt, amiből sokan megtanulták módszereit.

Amikor 1847-ben megalakult az Amerikai Orvos Szövetség, a homeopathikusok még kétszer annyian voltak, mint az allopathikusok. Azonban a homeopathikus orvosok önállóan tevékenykedtek, és így nem tudtak szembe szállni az allopathikusok összehangolt támadásával. Az AOSZ kezdettől fogva olyan szakmai szervezet volt, ami a versenytár homeopathikusok kiszorítására jött létre. A századfordulótól kezdődően, az AOSZ fokozatosan elér célját, az amerikai gyógyászat pedig egyre jobban a sötétségbe merült. Csak napjainkban látható újra felemelkedés, amikor a holisztikus mozgalom, a sérült testrészre való, kizárólagos összpontosítás helyett, az egész szervezet kezelését követeli.

Az AOSZ allopathikus iskolájának megkülönböztető jele, hogy állandóan önmagát és a mesét hirdeti miszerint ez a módszer az egyedüli hatásos orvosság. E veszedelmes felfogás egy új szörnyeteget hozott létre:  az őrült doktort, akinek kétségbevonhatatlan tévedhetetlensége, és akinek hibáiról hallgatni kell. „Orvos Ellenség — Az Egészségügy Kisajátítása” című, megdöbbentő könyvében Ivar Iljics rámutatott, hogy az allopathikus orvoslásról kiderült, csupán mese, és a doktorok járványokat keltenek életre. Iljics orvosi okozatú járványnak nevezi az új betegséget, mert azok beavatkozása indítja el, és három fajtába sorolja. Az első a doktorok által okozott, klinikai megbetegedés. A második a gyógyszeripar mesterkedései következtében létrejött, társadalmi megbetegedés. A harmadik az emberek életösztönét sorvasztó kulturális megbetegedés. E három közül harmadik a legveszedelmesebb. A különböző gyógyszerek hirdetései a környezet káros hatásának nevezik azt, ami valójában a teljhatalmú kormány és gonosz irányítói által okozott, mindennapos gond leküzdésének nehézsége. A polgár mindennapi létébe hatoló szörnyeteg láttán, sok emberen a tehetetlenség érzése lesz úrrá és elfogadja, hogy helyzete megváltoztathatatlan. A valóságban a szörnyeteg nagyon is sérülékeny, mert túlzottan szétterjedt. Támadás esetén láthatóan papírtigrisként viselkedik.

Az AOSZ kétségbe esett állításával szemben, az okmányokból az derül ki, hogy az amerikai közegészség ma egyre romlik, pedig a 19. században fokozatosan javult. A tüdőgümőkór volt a múlt század jellegzetes betegsége. 1812-ben, New Yorkban, 100.000-ből 700-an haltak meg tuberkulózisban. Mire Koch 1882-ben elkülönítette a tüdőgümőkór vírust, a halálozási szám már 370-re csökkent. 1910-re, az első TBC szanatórium megnyitásának idejére, már 100.000-ből csupán 180-an haltak meg e betegségtől. Az egészségügyi feljegyzések bizonyítják, hogy 1860 és 1896 között — az antibiotikumok és védőoltások alkalmazása előtt — 90%-al csökkent a gyermekhalálozást okozó diftéria, skarlát, szamárköhögés és kanyaró. A tagállamok közötti gyógyszerforgalmat ellenőrzés alá vonó élelmiszer és gyógyszer törvény is csak 1910-ben lépett hatályba.

1900-ban 750 lakosra jutott egy orvos, aki általában két évig volt gyakornok, és körülbelül annyit keresett, mint egy jobb szerelő. A Dr. George Simmons vezetése alatt álló AOSZ Journal 1900-ban megkongatta a vészharangot: „Ha azt akarjuk, hogy mesterségünk űzői jelentős jövedelmet érjenek el, gátat kell vetnünk a szakma terebélyesedésének „Egyetlen szakma irodalmában sem találunk olyan határozott, monopóliumra való törekvést, mint a gyógyászatéban. De hogyan sikerült elérni e célt?  John D Rockefeller, a kielégíthetetlen monopolista volt az orvosi szakma fejlődését alakító varázspálcát lengető Merlin. Az olaj monopólium megszervezésében elért diadala után, Rockefeller felismerte, orvosi monopólium még az olajnál is nagyobb hasznot hozhat ő és gazdái, Rothschild és Schiff számára. 1892-ben Rockefeller jótékonysági ügyeinek vezetőjévé nevezte ki Frederick Gates-t. Amint a tényekből kiderült, Rockefeller minden nagy dobra vert jótékonysága az ő és a mögötte állók vagyonát és hatalmát növelte.

Frederick Gates először orvosképzést irányítás alá vonó tervvel kedveskedett Rockefellernek. A Rockefeller Orvostudományi Kutató Intézet tette a terv első lépését. 1907-ben az AOSZ felkérte a Carnegie Alapítványt, hogy készítsen tanulmányt az ország orvosi iskoláiról. A Carnegie Alapítvány Abraham Flexnert tette meg a felmérés vezetőjévé. Puszta véletlenségből, Flexner testvére, Simon volt a Rockefeller Orvostudományi Kutató Intézet vezetője. 1910-ben készült el Flexner jelentése és tartalmát erősen befolyásolta a Németországban tanult, allopathikus orvosok felfogása. Flexner a Daniel Coit Gilman (1831-1908) irányítása alatt indult Johns Hopkins Egyetemen végezte tanulmányait. Gilman volt a Russell Trust egyik alapítója és ő szervezte meg a Peabody és a John Slater Alapítványt, ami később Rockefeller Alapítvánnyá alakult. Gilman részt vett a Rockefeller Oktatási Tábla létrehozásában is. A szervezet később az egész amerikai oktatást hatalmába kerítette, és irányítása alá vonta a Carnegie és a Russell Sage Alapítványt. A Johns Hopkins Egyetemen Gilman volt ama Richard Ely tanára, aki később Woodrow Wilsont oktatta. Gilman egyik utolsó ténykedése volt, hogy kioktatta Herbert Hoovert agytröszt létrehozásának fontosságáról. Hoover megfogadta a tanácsot és az I. világháború után felállította a Hoover Intézetet. Ezen intézet szolgáltatta később Ronald Reagen kormányzatának szervezőit és intézőit. Nem meglepő tehát, hogy további adósság és még nagyobb és elnyomóbb kormány szakadt a nép nyakába. Mindez jól tükrözi Gilman illuminátus felfogását.

Flexner a Johns Hopkins Egyetemen készítette el jelentését. Az egyetem 1893-ban alapított, orvosi iskoláját a kor legmodernebb ilyen intézetének tartották. Itt volt a német allopathikus iskola amerikai központja. Flexner tanult a berlini egyetemen is és családja jó barátságban állt az Amerikai Cionista Szervezet vezetőjével, Louis Brandeis-el, a későbbi legfelső bíróval. Brandeis részt vett az I. világháború utáni párizsi béketárgyalásokon. Flexner másik testvére, Bernard, New Yorkban volt jogász és Brandeis felkérte, legyen a párizsi cionista küldöttség jogi tanácsadója. Bernard Flexner később részt vett a Külügyi Kapcsolatok Tanácsának megalapításában és a Rockefeller Alapítvány igazgatásában.

Abraham Flexner jelentése láthatóan minden szempontból megfelelt Rockefellernek. A jelentés első pontja szenvedélyesen támogatta az AOSZ véleményét, miszerint túl sok volt az orvos. Flexner egyszerű megoldást javasolt:  az orvosképzést drágává és hosszúvá kell tenni, hogy legtöbb ember ne tudja megengedni magának, hogy a gyógyítást válassza hivatásául. A tervezet négy éves iskolai és négy éves orvosképzői tanulmányt írt elő, ugyanakkor lefektette az orvosi iskola követelményeit is:  legyenek drága kutatószobái és felszerelései. Amikor valóra váltak Flexner elképzelései, gyorsan megcsappantak az orvosképző intézetek, és az I. világháború végére, csupán 50 maradt a korábbi 650-ből, az orvoshallgatók száma pedig 7500-ról 2500-ra csökkent. Flexner nézeteinek megvalósítása gyakorlatilag szavatolta, hogy az Egyesült Államok orvosi ellátása egy erős ellenőrzés alatt álló, kiválasztott csoport kezébe kerüljön.

És mennyibe kerültek Flexner javaslatai? A legutóbbi kimutatások jól rávilágítanak erre. 1985-ben az Egyesült Államok orvosi ellátása egyénenként 1800 dollárba került. Az angliai költség ugyanebben az évben fejenként 800, a japán pedig 600 dollár volt. Ennek ellenére, mindkét ország orvosi ellátása magasabb szintű, mint az amerikai. A magasabb életszínvonalú Japánéval összehasonlítva, az Egyesült Államok orvosi ellátása nem ér többet, mint lakosonként 500 dollár. Hova kerül akkor a fennmaradó 1300 dollár? Többlet díjak, bűnös szövetkezés és a gyógyszer tröszt mesterkedései útján, az orvos monopólium évente 300 milliárd dollárt rabol el a lakosságtól.
Folytatjuk!
(Eustace Mullins: Murder by Injektion)