Szép jövőt!: Átfordulás előtti vergődés

2014. április 3., csütörtök

Átfordulás előtti vergődés - Shana 04.03.

Majd szét vet a feszültség, mert már semmivel sem tudsz azonosulni amit kívül látsz.

I. (Poláris) ciklus írásaiból:

A Tű Foka,

átfordulás előtti vergődés

2014.04.03

I. Poláris ciklusom írásaiból: az első nagy halálom utolsó vergődéseiből (2009) egy kis szösszenet, amit magamnak írtam anno...

Tű foka, átfordulás előtt

Édes istenem egyetlen igaz és valós pontom most ne hagyj elvesznem magamban.

Meddig járjuk mér körbe-körbe magunkat, meddig kell még olvasnod, beszélned, szembesülnöd saját magad összes részével?

Meddig hiszed még mindig azt, hogy amit látsz az nem mind Te vagy?

Mit gondolsz még mindig?

Hiába a sok tapasztalat a sok tanítás, segítség, kísérés?

Van egy pont ahol már senki nem tudja fogni a kezed, ahol már teljesen egyedül vagy, menj már be oda végre!!!

Meddig nem fogod még fel, hogy az, amit látsz az mind-mind Te vagy?

Nézz már szét a magad világában más szemmel, ne bánts már magad!

Igen, ez mind Te vagy, voltál, azért ilyen színes a világod, azért van benne annyi mélység és magasság, mert ezt Te magad pakoltad oda magadból, hogy meglásd végre, hogy ezt mind Te tudtad magadnak oda rakni.

Ez azért tud így megjelenni, mert ezen te mind végigmentél már, mindent megéltél, akkora mennyiség ez, hogy szinte beleszédülsz.

Te magad pakoltad ki magadból és Mi mindannyian.

Ez csodás!!!

És már semmivel sem tudsz ebből azonosulni?

Hát persze!

Mert nem is kell ilyen formában, mert pont ez volt a cél, hogy járd körbe a témát minden irányból, és ha már mindent kipipáltál, akkor hol is vagy, ki is vagy te végül?

Hát ott vagy ennek a grandiózus nagy képnek teljesen a közepén, ott vagy teljesen csupaszon, egy olyan kis pontba összesűrítve, hogy már szinte nem is látszol.

Majd szét vet a feszültség, mert már semmivel sem tudsz azonosulni amit kívül látsz.

De ha végre ezt meglátod, ezt végre elhiszed saját magadnak, akkor ezen a pici pontodon már „csak” át kell fordulnod, és meglátod, a Valóságot.

Meddig mászkálsz még a romok között, meddig hajolsz még le minden egyes összetörtnek látszó darabhoz és hibáztatod saját magadat,vagy másokat, hogy összetört?

Vagy rúgsz bele abba, amit nem szívesen látsz.

Hát hagyd abba végre az összevissza kóricálást, bolyongást, mert már mindent ismersz, már mindent tudsz, már mindent kiveséztél. Tiszteld már végre azt az egészet, amit kint látsz, mert ez már csak arra szolgált, hogy végre bejuss az egyetlen Igaz Pontba, ami létezik, a kint csak az iránytűd volt, te magad raktad oda magadnak, hogy betalálj végre Önmagadba.

Ez a Tű foka, amin végre igen is át kell menni, de addig nem tudsz, amíg bolyongsz körbe-körbe, mint egy szédült tyúk és csak siránkozol.

Menj már be végre és ha ott vagy, ne csak ücsörögj benne, hanem fordulj át, szüld meg magad, és kezd el élni és építeni a valós életed!

Vége ennek a bazi nagy körnek Végre!!!

2008. november

Ekkor még nem tudtam, hogy ez még csak az első nagy halálom lesz, ahol a személyiségemet, akinek eddig gondoltam magam tudattalanul, az bomlik le éppen.

Kivontam magam a világomból, már semmivel sem tudtam azonosulni.

Minden amit addig hittem magamról, tanultam, tanítottak, másoltam, rám nyomtak, és én az alapján GONDOLTAM és GONDOLKODTAM az már nem volt valós számomra.

Címkék, mint anya, feleség, anyu-apu gyereke, szülő, vállalkozó, könyvelő, vagy a végzettségeim... rájöttem ez mind nem az én gondolatom magamról, hanem a mindenki gondolatából én ezt másoltam be, és ezzel azonosítottam magam, és ezzé váltam. Mások meg másokká váltak, akiknek én nem gondoltam magam. Ez volt a külvilágom, mindenki más, akinek én nem hittem magam.

Már nem tudtam azonosulni az érzelmeimmel sem.

10 oldalban írtam össze az akkori félelmeimet, kétségeimet, amiket addig hittem magamról, vagy elhittem a külvilágomnak amit mondtak rólam, hogy én ilyen meg olyan vagyok.

Semmi sem maradt belőlem, az akkori belőlem, és egyszer csak megtörtént az átfordulásom a kicsi szívemen keresztül decemberben, és megszülettem.

Utána 3 hónapig úgy mászkáltam a világomban, hogy egyetlen stabilnak látszó, biztos pontom nem maradt, tudtam, hogy a külvilágom már nem engem tükröz vissza, már semmi sem vagyok abból, és csak a lelkem maradt az egyetlen valós kapaszkodom az egész meghatározottságomból. Csak szorítottam a kezeimet a mellkasomra, és csak fogtam a kis szívemet.

Tudtam, hogy ez vagyok én, csak ez, és semmi más nem számít, semmi más nem valós.

Lebegős, talajvesztett érzés volt. Úgy botladoztam, úgy támolyogtam a világomban, mit egy egynapos kiscsibe, aki még azt sem tudja, hogy kibújt e a tojásból.

De szabadnak éreztem magam.

Könnyűnek, és teljes szerelemben voltam önmagammal, a gyönyörű, pici, finom, csendes, érzékeny kicsike lelkemmel.

Minden figyelmem ez kötötte le, és csak fürödtem benne, élveztem önmagam felfedezését, valami friss fuvallatként.

És végre lélegeztem.

A lelkem élni kezdett.