Az orvos, aki a szabályok megszegésére biztatja a szülőket

Carlos Gonzalez: az orvos, aki a szabályok megszegésére biztatja a szülőket

Tíz évvel az után, hogy megjelent sikerkönyve a gyerekek és az evés kapcsolatáról, dr. Carlos Gonzalez gyereknevelési kérdések szélesebb spektrumával kezdett foglalkozni. Nem a gyors megoldások híve, hanem teljesen más szemszögből közelíti meg a gyereknevelést.

Több ismerős anyatársam egészen megőrül, ha csak meghallja Carlos Gonzalez spanyol gyermekorvos nevét. („Annyira jóképű!” „Elképesztő hangja van!”) Sikerkönyve, a Nem eszik a gyerekem” szülők ezreit nyugtatta meg tíz évvel ezelőtti megjelenése óta. Ő az az orvos, aki azt állítja, hogy nem számít, ha a gyerekünk nem eszik zöldséget – persze azért ne is szemetet egyen.

Pár éve telefonon készítettem interjút Gonzalezzel. A gyerekek evési szokásairól beszélgettünk, és arról, hogy mi szokta elkeseríteni vagy felbosszantani a szülőket. Rávezetett, hogy más nézőpontból vizsgáljam meg ezt a – szülőknek annyi frusztrációt okozó – témát: a gyerekéből. Azt kérdezte: „Fel tudja idézni, milyen, amikor valaki megeteti? Elég stresszes érzés, amikor valaki egy villával közelít! (Tényleg az, próbálják ki!) Hogy tetszene, ha soha nem szabályozhatná az adagot és ha olyasmit is meg kellene ennie, amit nem szeret?”

Így aztán alig vártam, hogy élőben is találkozhassak a doktorral új könyve, a „Puszilj meg! Hogyan neveljük gyerekeinket szeretettel” angol nyelvű megjelenése kapcsán. Az eredeti 2003-ban jelent meg Spanyolországban, ahol Gonzaleznek elhivatott követői vannak. Hamarosan olyan ismertségre tehet szert Angliában is, mint hazájában.

„Soha nem gondoltam, hogy így fognak kapkodni a könyveim után” – mondja Gonzalez, aki kimondottan vékony, a haja teljesen ősz és vasalt ingén sehol egy gyűrődés. Állítása szerint a Nem eszik a gyerekem-et orvosok ajánlgatják a pácienseiknek, a Puszilj meg!-et pedig az anyák adják egymásnak kézről kézre.

Beszél arról, hogy a Puszilj meg! „mindazokról a tilos dolgokról szól, amiket egy szülő nem tehet meg büntetlenül a gyerekével, mert különben a baba (több könyv és a közvélekedés szerint) a családot uraló zsarnokká válik. Ilyen pl. a baba felkapkodása, az együttalvás és a babára bízni, miből és mennyit egyen”.

A könyv megírásának ötlete részben azon a reggelen született, amikor a doktor a klinika recepciósával beszélgetve arra lett figyelmes, hogy a váróteremben egy anya nem veszi föl a babakocsiban síró kicsi gyerekét. Odament hozzá és így szólt: „Szerintem ez a síró kisbaba ölben szeretne lenni.”

Erre az anya azonnal kivette a babát, aki ettől megnyugodott. „De hát maguk gyerekorvosok mindig azt mondják, hogy nem szabad őket felkapkodni” – mondta a nő az orvosnak. „Értik? Nem vette fel a babáját, mert én, a gyerekorvos is ott voltam a helyiségben!” – nyomatékosítja Gonzalez, aki ekkor döbbent rá, micsoda hatalom is van az orvosok kezében a gyereknevelést érintő kérdésekben. Ettől függetlenül az orvosok képzésének NEM része, hogyan adjanak gyereknevelési tanácsokat.

„Szerintem az a gond, hogy az orvostudomány nem foglalkozik olyan kérdésekkel, mint hogy hogyan etessük, neveljük a gyerekeket, vagy hogy együtt aludjunk-e velük. Ezekről nem tanulunk az orvosin. A spanyol anyák a gyerekorvoshoz fordulnak a gyereknevelési kérdéseikkel. Pedig mi betegségekkel és gyógymódokkal foglalkozunk, és ahhoz értünk. Az orvosok is csak annyit tudnak a gyereknevelésről, mint más emberek. Ők is a saját anyjuktól hallottak erről vagy a professzoraiktól, azaz a tanácsaik nem ritkán 40 évesek!”

Könyvében Gonzalez tudományos alapokon vagy evolúciós elméletekkel (vagy azok hiányával) magyaráz több gyereknevelési „divathullámot”, az étkezéstől az alváson át a fegyelmezésig. De nem ad kész megoldásokat, inkább gondolkodásra késztet: nem mondja meg, mit kell tennünk, inkább abban segít, honnan közelítsük meg a helyzetet. Olvasás közben sokszor megvilágosodik az ember, ahogy Gonzalez csavar egyet a megszokott gondolkodási sémáinkon, és arra késztet, hogy máshogy vegyünk szemügyre számos forgatókönyvet. Például a népszerű gyereknevelési tanácsokban a „gyerek” szó helyére „feleség”-et ír, és megnézi, hogyan hangzik a tanács ezzel a módosítással – nem mindennapi élmény. Ez a nézőpontbeli csavar a könyve alapja.

Egyes szülők számára a Nem eszik a gyerekem valóságos megvilágosodást hozó élmény. Gonzalez nem tanácsol olyasmit, hogy vágjuk vicces formákra az ételt, vagy rejtsük el a zöldségeket, esetleg adjunk repülőgéphangot, amikor a gyerek szájához közelítünk a kanállal. Abban hisz, hogy egészséges választási lehetőséget kell biztosítanunk a gyerekeinknek és rájuk bízni, mit kezdenek vele, erőltetés, büntetés és minden fakszni nélkül. Alapvető hozzáállása mindkét könyvében laza, de mindeközben szakmailag maximálisan korrekt. Annyira nyilvánvaló és kézenfekvő dolgokat ír, hogy ha jobban végiggondolja az ember, sűrűn fog a homlokára csapni a felismeréstől. És ami a legfontosabb, arra készteti felnőtt olvasóit, hogy vizsgálják meg saját hozzáállásukat, viszonyulásukat az alváshoz, evéshez és így tovább, és hogy mit és hogyan viszünk át mindezekből a gyerekekkel való bánásmódunkba.
Gonzalez gyermektáplálásra vonatkozó véleményét saját meghatározó élménye befolyásolta döntően. Miután fia megszületett, több postai küldeményt is kapott a család. „Ma már ez nem engedélyezett, de akkoriban még a bébiételgyártók hozzájutottak az újszülöttek szüleinek elérhetőségeihez, és több üveg bébiételt küldtek postán.” Gonzalez és felesége (aki általános orvos) egy doboz babáknak való tejpépet is megvett.
De az ifjabb Gonzaleznek egyik sem ízlett. „Én viszont úgy nőttem föl, hogy ételt nem dobunk ki, vagyis meg kellett ennem a megbontott bébiételeket. A pürésített gyümölcsöt lekvárként fogyasztottam és több mint egy hétig tartott, mire a kis üvegnyi teljesen elfogyott. A tejpép egyszerűen rossz volt, nagyon. De meg kellett ennem.” A csirkés és zöldséges bébiétel volt a legszörnyűbb. „Annyira borzalmas volt, hogy kénytelen voltam kidobni. Ez volt az első ételféleség, amit az elmúlt 26 évben kihajítottam.” Soha többé nem próbált a gyerekeinek boltban kapható bébiételt adni és másnak sem ajánlotta, hogy így tegyen.
Mielőtt elbúcsúznánk egymástól, még beszélgetünk egy keveset egy másik híres gyereknevelési tanácsadóról, akinek hamarosan új kötete jelenik meg. „Láttam a könyvét. Délután 2-kor ezt-és-ezt kell csinálnod 15 percig.” – idézi viccesen. „Csak képzelje el, milyen lenne, ha valaki a szexről írna hasonló stílusban könyvet! „9 órakor érintse meg a mellbimbót, és folytassa 10 percen keresztül!” El tudjuk képzelni…

Írta: Annalisa Barbieri
Fordította: M.Krebsz Aletta
Megjelent a Guardian magazinban 2012. május 28-án

http://www.lll.hu/carlos_gonzalez_az_orvos_aki_a_szabalyok_megszegesere_biztatja_a_szuloket